Az ember gyermek, kinek vannak álmai. Leghőbb vágya, hogy elérje őket, örvendhessen nekik, és,hogy lubickolhasson bennük a boldogságban. És ez nem is olyan elképzelhetetlen, ha az ember viszonylag reális álmokat tűz ki maga elé. Igen ám eddig minden szép és jó, Elképzeli, milyen lesz, ha egyszer megvalósul, elkezdi tervezgetni a következő lépést a kívánt úton, de mi történik, ha egyszer válaszúthoz ér. És a két lehetőség között nincs arany középút: vagy az álma, vagy a családja. Mit tegyen, ha enm értik meg, mit tegyen, ha maguknak követelik, de ő így nem tud létezni? Mit tegyen, ha úgy érzez, mint egy leláncolt főnix. Hiszen nem akar ő megbántani senkit, nem akar ő fájdalmat okozni. De ha ez így megy tovább, a kötelek örökre leláncolják. Mit tegyen, legyen önző, és a lelkeken átlépve éljen saját magának, vagy dobja el lelkét és vonuljon a családi kolostorba, színre lépve, állarcot viselve, hazudja végig az életét és mosolyogjon , ha sírni akarna? Nem erre nem lenne képes. Nem tudna így élni. Lenni kell más megoldásnak is: hagyja, hogy a dolgok úgy follyanak a medrükben ,ahogy edig is, és mosolyog, ha sírni szeretne.

Mire hallgassak, az eszemre a jövőt lesve ártatlanul , vagy ne törődjek semmivel, tegyem azt, kövessem a szívem ritmusát?
Nem szeretek nyomós dolgokban dönteni, hálátlan munka. Főleg, amikor az embert a jövőjéről faggatják -Hát nem tudom!!!- ordítanám legszívesebben- honnan is tudhatnám, és bolond, a csakély 19 életévemmel, mit is tudhatnék én, ez a mimóza, a világról és legfőképpen, hogy mit kell ahhoz tennem, hogy megragadhassam az álmaimat.

Jajaj,

Majd elválik.

"Tanulj meg bízni a sorsodban! "- Nicholas Sparks

A bús vitéz, ki messze járt,
Hol röpte szárnyú fecske szállt,
Fellegvárban várnák őt,
Hol széke volt az asztalfőn........

(majd kigondolom a többi is, vers óra után, alatt, közben)

Most érzem milyen rögös útra léptem, tudom, hova akarok menni, de nincs kikövezve, mint Dorothynak. Merre menjek? Hova lépjek? Olyan sok mindent kellene tennem, és a dolgok olyan messze vannak tőllem. De mindig csak a következő lépésen kell törnöm a fejem. Nem látok messzebb az orromnál, és ez idegesít! Hogy mi izgat? Hogy mi lesz. Elég erős vagyok, hogy azzá válljak, aki akarok lenni? Van bennem elég érő hozzá? Lesz-e időm rá? És mi lesz az ára? Egy kicsit összezavarodtam.

A lépcső ott van látom a következő fokot, csak fel kell lépnem rá!

Kellene egy ütemterv, mondjuk:
-egy héten belül egy novella,
-egy éven belül egy kisregény,
-öt éven belül a nagyregény.

(Az alap meg van hozzá, sött 4 kisregényvázlat, 2 drámatéma, 1 nagyregény, és kismillió novellaskicc.)
Jaj, csak mindig van valami kifogás, hogy mért' nem ragadok tollat: most nem érek rá, most nincs kedvem, most nem jön az ihlet. A "fene egye meg"!

Az igazság az, hogy félek írni, félek, hogy túl éretlen vagyok még hozzá, azt érzem, hogy még várnom kellene, még nem állok készen. De hát meddig várjak?! Másfél éve kezdtem leírni a gondolataim, majd versek születtek, majd novellák, és egy már 6 éves nagyregény story is kiforrott a fejemben. Mire várjak.

Az alapok adottak. Csak írnom kell...


"Az ember semmi, csupán műve számít." - Gustave Flaubert

Amikor a hideg könnyet csal szemembe,
Mikor semmit sem adsz már a kezembe,
Amikor teljes üresség honol szívemben,
Mikor nem találok utat a tekintetbe.

Mondd, elvesztem már örökre,
Tekints le hát a kölyökre,
Adj neki égő lámpást a kezébe,
El ne tévedjen ismét a sötétbe...


by: me

Charles, a lovász (ki)magyarzázkodik:

Hát az úgyvolt, tetszik tudni, hogy az úr mondta, hogy én Charles, a lovász, hát mossam le a lovat, a Szendert, tudja az úr. Hát én kivezettem az állatot, megköttem a nyakánál, mer' azt úgy szokták, meg is húztam, hát jó erőssen a bogot, mert hát meg kellett az húzni jól, tudja az úr, hát én meghúztam, jól. De az a mén, erős volt, tudja a gazda, hisz a legjobb lova (volt) az úrnak, valahogy, nem tudom mi módon, erős állat, nagyon erős, kibogozta a bogot, míg vízé mentem. Hát az úgy történt, hogy én úgye bementem vízé, mer én olyat sose csinálnék, hogy a lovat az egyik kázemben a vödröt a másik kázemben viszem, áh hova gondol az úr,nem nem, mer a ló tán el tunna menni, ha sak egy kázzel fogja az ember. Na míg benn vótam vízé, a ló kioldotta a bogot, ügyes ló, az ám, tudja az úr, az úr legügyesebb lova (volt), a ló emment. Látam én még, mikó kigyüttem, így hát felpattantam a másik lóra a Szűkére, és hát utánnamentem, de hát erős ló az, meg gyors is, hát nem tuttam utóértni, mer hát tudja az úr, hogy az a leggyorsabb lova az úrnak. Hát szabadságra vágyutt a mén, ement, de én vissza akartam hozzni, de tú gyors volt nekem.
Így esett, hogy az úr legerőssebb, legügyesebb, leggyorsabb lova elszökött.


Na milyen volt?