Tele van a, tele van a.. Ma nincs kedvem filozofálgatni.. Csak írok.. Mer' az kell most..
Szuper volt a hétvége. És nem azért, mert végre "megkúrt a pasim", ahogy egy kedves barátom egyáltalán nem kedvesen megjegyezte..
Végülis a múlt hét sem volt rossz, leszámítva egy kis félreértést a Ligetben. De az már a múlté..
Szinte az egész hetet együtt töltöttük. Annyit főztem, mint már nagyon régóta nem.. és többször is a héten.. Jól esett. Jól esett végre gondoskodni magamról, Róla, nővérkémékről.. Jól esett.. Fontosnak éreztem magam.. Nem, ez rossz kifejezés így: EGÉSZNEK éreztem magam! Takarítás, együtt szundi a cicával péntek délután, süti, kaja, csavargás, szabadság alatti ügyintézés ezerrel, s csak 6 emberrel kellett találkoznom 1 nap alatt.. De minden rendben lett végül és mindent sikerült elintézni.. és még nem is kapkodtam..

Hah, kapkodás!!! Erről jut eszembe.. Valamit baromira nem csinálok jól.. Egy csomó figyelmeztetést kapok megint. Miért is írom ezt?? Nos.. bekövetkezett a szokásos évi ujj-kaszabolásom.. Csütörtök este pléhben lakó bébirépa kolónia erősen nehezményezte, hogy próbát tettem a kilakoltatásukra, minek következtében zárnyitás után a pléh teteje megtámadta a kisujjamat.. Vér folyt mindenhol, de elsősorban a könyökömön, ahogy felemelve tartottam a kezem. Nagyon megijedtem, de most nem vágtam ideget.. Szerencsére Ő ott volt.. Hihetetlen volt a lélekjelenléte. Neki köszönhetően nem ájultam el, s 5 percen belül a sokkon is túl voltam.. Fura ez a sokkolódás is.. Nem voltam én ilyen.. ennek is oka van, tuti..
Kedves bekötözött, végül kórházba sem mentünk, szóval, élek.. De az önveszélyességem nem múlt el.
Elgondolkoztam, miért ez az ujjvagdalás már megint? Arra a következtetésre jutottam, hogy rossz felé tapogatózom.. Ez még oké is.. De milyen téren?? Még agyalok a válaszon..

Szombat este az autóm végképp megadta magát.. Lemerült az aksi.. Most nem fussa másikra.. Majd később.. Ellenben betelt a pohár.. Elhatároztam, hogy 11 év kölcsönös vérszívás után könnyes szemmel búcsút intek kis autómnak és eladom. Kéccáé' csak megveszi valaki.. Törni jó, még téligumit is vettem rá a télen... de már nem bírom anyagilag.. Főleg azt, hogy állandóan összetörik.. Mindegy, veszek egy másikat, vagy nem veszek, vagy nem tudom.. mert adózni meg túl sokat nem szeretnék.. jajj Istenem, néha megőrjít ez a bürokrácia!!
A kocsi újbóli haldoklásán is elfilóztam kicsit. miért? Vele kapcsolatban viszont arra jutottam, hogy ezen a szinten is újra kell kezdenem. Kell végre szereznem valamit, ami csak az enyém és apunak SEMMI köze nincs hozzá. Végre valóban el kell kezdenem az IGAZI függetlenedést. Úgy érzem, ennek valóban így kell lennie. Nagy lendületet adna, ha végre valóban tiszta lappal indulnék! Már csak el kéne költöznöm abból a lakásból, ha végre a kocsit már eladtam.. Szuper!! Máris jobb a kedvem! New life project! Beszállás!!! ééééééés már indul is!!!

Szép napot!!!

Tegnap találkoztam egy barátommal. Már megy év is eltelt talán a legutóbbi találkozásunk óta. Ő az az ember, aki mindig kimondja az igazat és ezzel a földbe döngöl. Valljuk be őszintén, az igazságot nagyon kevesen tudják azonnal, harc nélkül elfogadni.

Kérdezett: mikor lesz gyerek? mikor mész férjhez megint? mikor költöztök össze? hogy lesz veletek tovább?
Nem tudtam rá válaszolni. Magam sem tudom.. Elszomorodtam..

Azt mondta, minden működne, ha végre eldönteném, hogy mit akarok. Ha nem vacillálnék, hanem pontosan kimondanám, hogy mit akarok. Valahol igaza van. rengeteget vacillálok.. s ezzel magamnak csinálok problémát. De .. és itt jönnének az újabb kifogások, miszerint az élet nem fekete-fehér, s attól vagyok ember, mert érzek és bántanak dolgok.. de abban igaza van, hogy túl sokat veszek magamra.. lelkileg.. nem szabad!

Azt mondta, álljak oda a párom elé és tegyem fel neki a kérdéseimet, amik miatt bizonytalan vagyok.. Kérdezzek rá mindenre, ami érdekel kettőnkkel kapcsolatban, mert akkor lehet igazán tisztán látni. Akkor fogom tudni, hányadán állunk. Hiszen 1 éve együtt vagyunk már, s még lakáskulcsot sem adtunk egymásnak. Én adnék neki, de nem akarja. Ő pedig nem akar nekem adni. Mert nem szereti, ha valaki van a lakásában, ha ő nincs otthon.. Azért ez fáj.. nem kicsit, nagyon.. Nem enged be az életébe. Félti tőlem.. Én meg ettől bizonytalan vagyok.

Magamnak sem mondtam el még soha, hogy mit szeretnék.. Mikor akarok családot, összeköltözést.. még én sem tudom.. akkor hogyan állhatnék oda elé és kérdezhetném meg tőle, hogy mikorra tervezi, hogy összeköltözünk és egyáltalán van-e esélyünk arra, hogy együtt maradjunk egy életen át.

Pedig nagyon szeret és én is őt!!

Hát, itt az idő a megoldásra!!!

Az a tapasztalatom, hogy néha nagyon nehéz kommunikálni, problémákat megoldani két embernek egy kapcsolaton belül. S nem azért, mert nem szeretik egymást, még csak azért sem, mert nincs egymásnak mondanivalójuk, hanem mert egyszerűen nem merik kimondani, vagy túlságosan visszahúzódók. Vagy - ez viszont komoly baj - kerülik a konfliktust.

Valóban nagyon nehéz. Másfélék vagyunk, máshogy szocializálódtunk, más-más példát hoztunk a családunkból. (ez utóbbi persze nem feltétlenül jó)

Egy kapcsolat akkor jó, ha már a legelején lefekteti a két ember, hogy mit várnak a másiktól. Itt nem anyagilag, vagy materiális értelemben gondolkozom, hanem érzelmileg, mentálisan. Ha megbeszélik, hogy ki-hogy gondol dolgokat. Sajnos a baráti társaságomban nem egy olyan kapcsolat van, ahol a felek nem beszélték meg előre, hogy bizonyos helyzetben - pl. nem tervezett terhesség - mi fog történni. Nos mi is történt: kevesebb, mint fél év után terhesség, magzatot elvetették, de ezt a terhet, a baba elvesztését nem beszélték meg. Ott maradt köztük falként, gátként, fájdalomként. Mindenki megpróbálta a maga módján megemészteni, de már itt elindultak útjaik kétfelé. Egymásba kellett volna kapaszkodniuk, mert nagyon szerették egymást. nem tudtak kommunikálni.
A fiú nem bírta, eltávolodtak egymástól szexuálisan, s más lányoknál keresett "menedéket", ami persze kiderült. Kialakult kettejük között egy csiki-csuki, se veled, se nélküled állapot. Borzasztó volt még nézni is. Rengeteg fájdalom, kín és egyéb jött. Elkezdték megbeszélni az adott problémákat, de az alapok még mindig nem voltak meg a kapcsolathoz. Rohadt az egész. Jött egy nyaralás, úgy tűnt, talán újra egymásra találnak, de hazaérve megint kezdődött minden előről. A fiú újabb lányt talált, ment is nem is, a lány rájött, kezdődött minden megint. DE újabb terhesség. A lány nem akarta megtartani a babát, a fiú ragaszkodott hozzá. A lány szerette a fiút, aki azt mondta neki, hogy vele marad, megtartották a babát. Aztán a fiú elment egy másik lánnyal.
Nemsokára megszületik a baba. A fiúnak már az új lány sincs meg, vissza akar jönni. de már hova. Mindent felégetett, most teper. Vissza fogja őt engedni a lány, hiszen a gyereke apja, de meddig fog ez megint tartani? Milyen szülő válik abból az emberből, aki saját magának is hazudik! Hogyan tud két ember egy gyermeknek HITELES szülője lenni, hogyan tudnak példát mutatni, hogyan fogják megtanítani a gyereküket arra, hogy megbeszélje a problémáit velük, ha egymással sem tudnak kommunikálni. Borzasztó! Pedig jó emberek mindketten. De a kapcsolatuk alapjai még mindig nincsenek meg. Nem a gyerek kell, hogy legyen egy kapcsolat alapja, hanem a két ember kölcsönös szeretete, szerelme, bizalma, őszintesége és tisztelete egymás iránt. Ha erre építkezik egy kapcsolat, akkor a gyerek is boldog lesz, ahogy a szülei is. Örömmel fogják őt várni és IGAZI szülők lesznek.

Ez minden kapcsolatban nehéz. Mi - szerencsére ilyen tökéletes partnerem van - megbeszéltünk rögtön az elején mindent. Így nem lesznek félreértések, tudjuk mit várhatunk egymástól. Ezalatt nem csak a gyerekvállalást értem, hanem a kölcsönös bizalmat, őszinteséget. Ha úgy érezzük, nem tudunk tovább egy párként együtt létezni, ha meggyengül az érzelem, a bizalom, az őszinteség, ha nem tudunk már megújulni - egy kapcsolatban talán EZ a legfontosabb, a megújulás - , akkor elengedjük egymás. Nincs görcsös egymásba kapaszkodás, nem KELL mindenáron együtt maradnunk. Sok mindenen mentünk keresztül mindketten. Nincs miért hazudnunk egymásnak.

Nos, a kommunikáció! Azért ez bizony néha nálunk is nehéz. Kedvesem nem egy szószátyár ember. Ő az a típus, aki magában tartja a fájdalmát, dühét, problémáit. nagyon nehéz volt megértetnem vele, hogy csak úgy tudunk kompromisszumra jutni egy helyzetben, amiben nem értünk egyet, ha tudom, mit gondol róla. Van véleménye és tudja, mit vár tőlem egy helyzetben, de nem nagyon tudja kimondani. Bár mostanában szerencsére egyre jobban megy! Csak nagyon sok türelem kell.

A problémamegoldás egyik legfontosabb alappillére - főleg azoknál, akik együtt élnek - ha elmennek otthonról. Ez nálunk is bevált, pedig mi nem élünk együtt.
Sokszor nem tudtunk megbeszélni dolgokat, mert a megszokott környezetünkben voltunk. Kimozdulva, egy kávé, tea, vagy sör mellett kellemesen elbeszélgettünk. Nem volt tévé, számítógép, takarítás, mosás, vagy bármi, ami elvonta volna a figyelmünket.
Ez akkor is nagyon jó terápia, ha komoly feszültségek vannak két ember között. Ugyanis egy kávézóban, sörözőben az ember általában disztingvál és nem rendez jelenetet.
Mi nem csak problémákat oldottunk meg, hanem olyan dolgokról is beszélgettünk, amik esetleg otthon nem kerültek szóba: színház, filmek, könyv, zene, barátaink, programszervezés, utazási tervek. Észrevettem, ha otthon vagyunk, akkor főleg munkáról, problémákról - nem feltétlenül a miénkről - beszélünk. Így előjöttek más dolgok is. És sokat nevettünk! Mondjuk mi egyébként is sokat nevetünk. Én imádom az ő humorát, ő pedig az enyémet!

Megújulásról beszéltem. Bizony, ez nagyon fontos, s ennek egyik eszköze a kommunikáció, ami nemcsak a gondok kivesézésére és kompromisszum meghozására alkalmas, hanem ezáltal képesek leszünk MEGISMERNI, MEGÉRTENI a másik embert! Megtudni újabb és újabb dolgokat, mely által meg tudjuk újítani a kapcsolatunkat, mert akárki akármit mond, egy idő után eltűnhet a fénye, a varázsa, s újra kell ébreszteni a tüzet. Ez pedig csak úgy megy, ha tudjuk, mire fogékony a másik ember, mi mozgatja meg! Maradjunk érdekesek, kívánatosak, szépek fizikális és mentális értelemben egyaránt!! Munka! Kemény, de isteni látni a kedves arcát, mikor meglepődik, hogy Te olyan dologra is képes vagy, amit nem is gondolt volna.. Most nem árul el semmit.. Majd egyszer..

Szóval, terápiaként mindenkinek: TESSÉK KIMOZDULNI!!! ÉS TESSÉK MEGBESZÉLNI MINDENT! Ha bent marad, az csak gyűlik, s az az igazi útja annak, hogy két szerelmes ember a lehető legmesszebb kerüljön egymástól!! Ezt nem szabad hagyni! Tessék kommunikálni! Tessék megismerni a másik embert!!

(lehet, hogy egyszer írok majd fortélyokat is, hogyan lehet "megbeszéltetni" kedvesünket)

Szép napot mindenkinek!

Boldog vagyok!!!!

Úgy látszik most jutottam el oda, hogy elengedjek dolgokat.
Már az egyik bejegyzésben írtam, hogy elváltam. Igen, így igaz. Nehéz döntés volt. Én akartam így.

Nagyon szerettük egymást. Vagy, most már, hideg fejjel azt mondom, szükségünk volt egymásra. Talán mind a ketten menekültünk. Ő akkor jegyezte el a menyasszonyát, én kiléptem egy majd' 3 éves kapcsolatból. Mind a kettőnknek küzdős volt, főleg a vége. 3 hónapot vártam rá, mire elhagyta a menyasszonyát, aztán szinte rögtön (na ez volt a baj) összeköltöztünk. Kapaszkodtunk egymásba, s úgy éreztük, a másik a világ. Ez utóbbinak egy kapcsolatban így is kel lennie, de nemcsak érezni, hanem TUDNI kell!
Ő volt az első - azt hittem - férfi az életemben. Aztán eltelt egy év, kettő és kezdtük megszokni egymást. Már nem küzdöttünk a másik szerelméért, hagytuk, hogy folyjanak a dolgok. Megkérte a kezem, hozzámentem. Miért, mert azt gondoltam, ő az első, aki van olyan erős, mint én, aki meg tud zabolázni engem, az erős, sajnos sokszor erőszakos természetemet. Így lehetett volna, de behódolt. Rengeteg baleset, betegség, katasztrófa történt az ezt követő években. Nagyon sokat szenvedtünk lelkileg. Megtörtünk, belefáradtunk. Én már nem számíthattam rá tovább. Beteg lett mentálisan, aminek az előjeleit még a kialakulás előtt láttam és próbáltam segíteni, de nem engedett be. Bezárkózott. A betegsége, a mérhetetlen hipochondriája tette rá a pontot a kapcsolatunkra. Bárki azt mondhatja, hogy szívtelen dög vagyok, de nem érzem így. Én úgy érzem, mindent megtettem. Szereztem neki pszichiátert (félreértések elkerülése végett, én is pánikbeteg vagyok, komoly depresszióm is volt a nagymamám elvesztése után, tudom, min ment keresztül. minden percét tudom), hordtam hozzá, segítettem, hogy lelkileg megerősödjön. Életemben akkor voltam magamra a legbüszkébb - most is melegséggel tölt el az emlék - amikor a szikár, roppant vékony pszichiáter főorvos behívatott magához, felállt az íróasztala mögül, kezet nyújtott, megszorította a kezem és azt mondta: "Gratulálok! Maga 3 hónap alatt olyan eredményt ért el a férjénél, amit mi, orvosok 1 év alatt!". És mosolygott. Büszke voltam.
Szóval, azt hiszem, mindent megtettem.

Behódolt.. ez volt a baj.. Onnantól már nem volt többé a szememben férfi. Beteg lett, s a férjemből a gyerekem lett. Én voltam a hibás, hagytam. Gyereket akart, én nem. Úgy éreztem, nem tudnék egy gyerek mellett (férjem) mégegyet nevelni, kiszolgálni, s mindent egyedül csinál. Ha bármiben dönteni kellett, vagy megkérdeztem a véleményét, nem mondott semmit.. legyen, ahogy akarom.

Ha valaki egyszer ezt elolvassa és történetesen férfi ember, erre nagyon figyeljen!! Ne hódoljon be! Legyen véleménye! Természetesen arra ügyelni kell, hogy nem feltétlenül annak van igaza, aki hangosabban üvölt!

Szóval, egyedül maradtam, s ebben vastagon benne van az én kezem is. Elindultunk ketten kétfelé.. már nem voltak közös pontok, s végül 5 év együttlét után azt mondtam, legyen vége. Megkértem, költözzön el. Elment.. szó nélkül.. ő is tudta..

Persze, azért a sértett büszkeség megtalálta a módját, hogy visszakapjam a tettem, de ez valahol törvényszerű.

Nagyon szerettem őt azt hiszem. A válás megviselt, de nemcsak az ő elvesztése, hanem az, hogy elvették az álmom, miszerint a házasság örök. Én ugyanis így mentem férjhez. A szétköltözés után teljesen összeomlottam. Lefogytam 8 kg-t, minden barátom, ismerősöm orvoshoz akart cipelni, az állásomból is elbocsátottak, úgy éreztem, nem bírom tovább. De ott voltak a barátaim! Soha nem fogom elfelejteni nekik, amit értem tettek! Csodálatos emberekkel vagyok körülvéve és ezért nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak! Igazán!!

Egyedül kellett lennem. Meg kellett tanulnom, hogy egyedül is meg kel tudni állni a lábamon. Hosszú idő volt és nagyon nehéz. De közben jött A FÉRFI az életemben! S vele jött a bizonytalanság magamban, benne, az életben. Megbeszéltük, ne legyen semmi komoly, csak próbálkozzunk. Így lett. De nagyon magányos voltam. Ő meg sokat élt egyedül, nem vette észre, ha bántott. Túléltem. Együtt vagyunk és ő tényleg az az ember, aki meg tud engem szelídíteni, aki érvekkel győz meg és nem üvöltéssel. Van véleménye, s nőnek tekint. Elismer, mint embert, szeret és megbecsül. Én is ŐT! A legcsodálatosabb ember a világon! Nagyon-nagyon szeretem!

Éva néni temetésén jött el a pillanat, mikor rájöttem, végleg meg kell szakítanom vele minden kapcsolatot, mert bár békésen váltunk el, sajnos elkezdett harcolni ellenem, amit én tűrtem, de eljött a pont, mikor azt mondtam, elég.
Találkoztunk a temetésen, épp csak köszöntünk, aztán egymásra sem néztünk. Nem telt el 1 év mióta kimondták a válást, s alig egy év telt el, hogy szétköltöztünk, már gyereket terveznek az új barátnőjével. Megdöbbentem. Tudom, hogy menekülés nála, sose jöjjön rá! Legyen boldog, szeresse a kedvesét és legyen nagyon jó apa - az lesz - de én nem akarok tudni róla. Neki is jobb így, mert csak bántanánk egymást.

Le kell zárnom, végleg. Eljön majd az idő, mikor képes leszek máshogy gondolni, de az még odébb van. Most nem akarok tudni róla.
Le kell zárnom, mert amíg őrlődöm az elveszett házasságomon, s dühít ez a közömbösség, addig nem tudok csak és kizárólag a páromra koncentrálni. Szeretnék több időt tölteni a kedvesemmel, de amíg nem zárom le magamban a sérüléseimet, addig akaratlanul is reagálhatok úgy bizonyos helyzetekben, ami nem neki szól, s ez visszásan sülhet el. Nem érdemli meg, hogy bántsam.

Őszintén, tiszta szívvel csak akkor leszek az övé, ha ennek vége. Már jó úton haladok, de még kell egy kis idő..de azért félek egy kicsit..

Nos hát..Ők egy érdekes téma az életeben.

Két teljesen más jellemű mérleg emberről van szó. Apu szeptember végén, anyu október végén született. Mindketten pont a jegyváltáskor. Nem rossz emberek, de nem tudnak szeretni. Ők azok, aki azt hiszik, hogy pénzzel meg tudják venni a szeretetet. Pedig milyen nagyot tévednek!

Apu egy borzasztó erőszakos, diktátor jellemű ember, aki soha nem tudott apaként és férfiként viselkedni. Egyetlen fegyvere - milyen fura dolog.. elgondolkoztam most ezen: miért kell egy apának egy családban, ahol ő a családfő (elvileg) fegyvert használnia - a hangja volt. Üvöltött mindig, mint a fába szorult féreg, bömbölt, mint egy megveszekedett oroszlán. Csak és kizárólag az volt, amit ő mondott, másnak beleszólása, véleménye nem lehetett. Most is így van, de erről majd később.
Mindenki kedveli őt, a volt munkatársai, az ismerősei, mindig lehet rá számítani, ha valami meló van. Érzelmekben soha. De apu nem önzetlen. Ezt a szót nem ismeri. ha valamit csinál, elvárja, hogy más is megtegye. Ha valaki nem úgy tesz, vagy gondolkodik, ahogy ő, akkor az a valaki "HÜLYE". Ez TERMÉSZETESEN a családra is vonatkozik. Mindjárt 30 leszek, de még nem csináltam semmit sem jól ebben az életben - apu szerint.
Meg amit nagyon nem tudok megérteni benne: a szemében puszipajtás,a háta mögött elhordja mindennek. Jajj, de nagyon nem bírom a kétszínűséget!
Kedvelem aput, de annyi csalódást okozott nekem gyerekkoromban és annyiszor megbántott nemcsak engem, anyut, mamát, nővéremet, sógoromat is, hogy hiteltelen a szememben.
Sok időbe telt, egészen pontosan 29 évembe, hogy rájöjjek, ha megszeretek valakit, nem kell arra törekednem, hogy megfeleljen apunak. Ha mi ketten szeretjük egymást, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit csinálunk, hogyan csináljuk. SOHA ne legyen olyan párom, mint amilyen apu. Elváltam. Több, mint 1 éve. Van egy FÉRFI az életemben, csupa nagy betűvel! De nem akarom bemutatni a szüleimnek. Nem akarom, hogy bármilyen szinten belelássanak az életembe. Nem akarom, hogy beleszóljanak a dolgaimba. Tanácsot adni nem tudnak, mert nagyon másképp gondolkozunk (hála annak, hogy késői gyerek vagyok, nővérem és köztem van 14 év korkülönbség), véleményük meg olyan, amilyen. Sajnálom, hogy így gondolom.. szörnyű ezt átgondolni is, nemhogy leírni és majd újra elolvasni. De inkább legyen leírva, és lezárva örökre, mint hogy bennem maradjon és cipeljem tovább ezt a terhet.
Szóval a véleményre egy példa:
van egy autóm, amit még anno apu vett, mikor meglett a jogsim. Minden vizsgán ott volt, minden karban volt rajta tartva. Egy baja van: néha nem indul. 9 különböző szerelő látta már, próbálkoztak ezzel-azzal, nem tudtak vele semmit csinálni. Ezért már megkaptam aputól, hogy nem törődök az autóval, mindent csak elherdálok.. DE szerencsétlenségemre belvárosban lakom, ahol a parkolási kultúra olyan amilyen. Ebből kifolyólag rendszeresen meghúzták a kocsit. Kicsi kocsi, nem túl márkás, de ahogy mondani szokták: "A mi kutyánk kölyke". Én szeretem. Rengeteg pénzt költöttem rá, főleg az utóbbi időben! Első-hátsó lökhárító csere többször is. Persze, senki ne hiszi el, hogy SOHA nem ültem az autóban, mindig reggelre találtam szerencsétlen, megrongálódott, pici kocsimat a parkolóban. Elvittem hát kedvesemhez, ahol egyrészt nyugodt az utca, másrészt nem kell fizetni a parkolásért - nálam ugyanis kell és elég keveset járok autóval - hogy ott biztonságban lesz, kedves minden nap ránéz reggel-este, s hétvégén úgyis megyünk vele. Nem tudom, volt férjem áldásosnak nem nevezhető közbenjárásának tudhatom-e be, de kicsi kocsim 2 hónap alatt 3-szor járt szerelőnél, ebben 2 lökhárító csere is benne van. Drága jó apám hozzászólása (idézem, mert érdemes):
"Azért törték össze a kocsidat, mert felé sem nézel!".
No comment. Ezek után már hiába mondtam neki, hogy ha benne ülök is összetörték volna. Így is, úgy is hülye vagyok -ismétlem, apu szerint!
Ja! ez annyira nem tartozik ide, de ki akar jönni, így hát nem állok ellen! A diplomaosztóm!! A védés után 14 hónapot dolgoztam még a Tanszéken, ahol végeztem, mert megért a tanszékvezető, maradjak ott doktorira. Minderre azért volt szükség, mert nem volt meg a nyelvvizsgám. Időre meglett, felvettek a Doktori Iskolába, anyunak-apunak, nővéreméknek küldtem meghívót a diplomaosztóra. Nővéreméknem tudtak eljönni, mert sógorom dolgozott, nővérem meg nem mobil. Anyuék jöttek. Ott voltak. Nem kaptam egy száraz kórót sem, ebédelni sem mentünk el - bár anyu javasolta apunak, de apu azt mondta, minek, nővérem úgyis ebéddel vár. Pedig görgettem mindent, mégis elvégeztem 5 év alatt az egyetemet, végig dolgoztam, eltartottam magam kemény fizikai munkából. Hát nem erre számítottam a szüleimtől. De én legalább tudom: ez nagy teljesítmény volt!

Anyu a vérbeli, született mártír. Véleménye nincs, nem is lehetne, de ha van, akkor sincs, mert úgyis mindegy.. Feláldozza magát valakiért, aki állítólag a férje, az anyjáért, aki világ életében utálta őt, mert csak a fiát szerette, és közben szenved. Pedig nem kéne, de már azt hiszem így érzi jól magát. Segíteni nem lehet rajta, nincs is értelme.

Sokszor kérdezik anyuék, miért nem megyek haza gyakrabban. Hát mennék én, de minek? Rám nem kíváncsiak, amit mondok, az nem érdekli őket (kipróbáltuk nővéremmel, ha kérdeznek valamit és elkezdünk válaszolni, de egy idő után csak számokat mondunk, észre sem veszik), tanácsot kérni nem tudok, pénzt meg nem kérek, mert akkor állandóan az van, hogy "ezt is én vettem", meg "nem igaz, hogy ennyi idősen nem tudod, mit akarsz". Ezt nincs kedvem hallgatni. Nem figyelnek.. Nos, igen.. Anyut vittem ki kocsival nővéremékhez. Jó fél órás út volt. Beszéltem neki a temetésről, meg hogy ott volt a volt férjem és mi történt.. Csend.. Vártam.. többször.. aztán mindig folytattam.. míg végül annyit mondtam anyunak "Anyukám, jó veled beszélgetni". Válasz: "Erre most mit mondjak?" "Te vagy az anyám! Csak tudsz valamit mondani?!Kíváncsi vagyok a véleményedre!" Kényszeredetten elnevette magát és újra hallgatásba burkolódzott.

Félreértés ne essék, kedvelem a szüleimet, ha kérnek valamit, megteszem, telefonon is beszélünk, de nem vagyunk igazán család. Nem számíthatunk egymásra. Vagyis nővéremmel mi számíthatunk egymásra, de a szüleink.. Pont a mentális segítség - ami a legfontosabb lenne - az nincs.

Születés előtt mindenki maga választja a szüleit. Ez tény.Sokat beszélgettünk nővéremmel arról, hogy mi miért választottuk őket? Aztán én arra jutottam, hogy azért, hogy meglássuk, lehet ezt másképp. Tanuljunk a hibáikból! Legyünk tökéletes EMBEREK, NŐK, s majd SZÜLŐK. Bár nővérem nem vállalt gyereket, mégis felnevelt egyet: a húgát, vagyis engem. Ő a testvérem, az anyám, a barátom egy személyben. Mindent megkaptam tőle, amit anyuéktól nem.

Apu erőszakosságát, agresszivitását eltanultam. Minden nap küzdök ellene. Úgy érzem, többnyire sikerrel. De nagyon nehéz!

Csernus Imre mondta egy előadásán: "Öleljük át vak szüleinket szeretettel." Így teszek és nem kérek számon semmit. Igyekszem segíteni nekik, változtatni már nem tudok rajtuk. Már nem is kell. Megpróbáltam, nem ment. Nem baj! Úgy érzem, mindent megtettem. Most csak egy dolgom van: elfogadni őket!

Csak nehéz...

Hát, elkezdődött.. elindítom ezt a naplót, mert szükségem van rá. Rengeteg minden van bennem, amit szeretnék kiírni magamból. Gondolatok, érzelmek, töprengések, életérzések..
Sajnos beleestem abba a hibába, hogy egyre kevesebbet találkozom a barátaimmal. Pedig azon - szomorú dolog, de igaz - kevesek közé tartozom, akik még büszkén állíthatják : VANNAK BARÁTAIM!!!

Szóval... Milyen nehéz is egy ilyen dolgot elkezdeni.. Majd ahogy telnek a napok menni fog, de most.. azt hittem, ömleni fognak belőlem a szavak, erre tessék..Görcsölni viszont nem akarok.. megtanultam, az a legrosszabb, amit az ember tehet. A gondolatok, érzelmek úgyis áramolni fognak, csak ki kell várni a pillanatot.

Meglehetősen sok olyan dolog történt mostanában, ami elgondolkoztatott.. Öregszem..a barátaim is.. Úgy vágott belénk a felismerés, mint a villám.. Hol? Az egyik barátom édesanyjának a temetésén.. Szomorú esemény volt.. És nagyon hirtelen.. Jól volt, aztán egy szerdai délutánon rosszul lett, kórház, elpattant egy ér a mellkasában, este fél 10-től másnap hajnali 6-ig műtét, a napot túlélte, a másnapot is valahogy, aggódtunk, mert 24 percig nem volt keringése, nagy volt az esély, hogy ha fel is ébred, már csak vegetálásra lesz képes. Az orvosok csodásak voltak, mindent megtettek érte. Péntek délután a fiai és az unokája látogatását megvárta, majd másfél órával a távozásukat követően elhunyt. Sokan ismertük őt. Hihetetlen türelemmel és empátiával rendelkezett. Rengeteget dohányzott, nagyon mély volt a hangja és hihetetlenül lassan beszélt. Mikor találkoztunk, szinte megállt az idő.. Elmúlt a rohanás, csak beszélgettünk. Nagyon szerettem őt.
A legkisebb fia mondta: "Anyunak már nem fáj semmi. Ő már jó helyen van, de csodás dolog, hogy ennyien gondolnak rá és szerették.".

Szóval, rájöttünk, hogy elértük azt a kort, mikor a szüleink szervezete kezdi feladni.. Ezt nem lehet felfogni, megszokni, nem lehet felkészülni rá, csak talán beletörődni..
A társaságban mindenki szülőjének hirtelen lett valami baja. Apáinknál infarktus, alhasi rákbetegségek tárháza, anyáinknál erős csontritkulás, veseelégtelenség következtében dialízis, és még sorolhatnám.. Nagyanyáink kórházban, szinte mindenkié, akié még él.. Most, hogy így belegondolok, nagyapja senkinek sincs.. Félelmetes, elfogadhatatlan. Az élet véges és ezt mi - barátaimmal - még nem fogtuk fel. Elveszítjük a szüleinket, csak az emlékek maradnak..

Nos, legyen ez az első bejegyzés..

Emlékül Önnek.... Éva néni...