Akkor kezdődött, amikor bejelentettük, hogy kisbabánk lesz. Az első reakciója valami önelégült vigyor-félével az arcán: ,,Okos lány vagy, úgyis elveteted!" (no comment...) Amikor rájött, hogy márpedig Törpi marad, elmondta, miértis olyan rossz ez: Ő ugyanis úgy számolt, hogy Szerelmem még vagy 6-7 évig otthonmarad, hazaadja a fizetését (ki miért nevel gyereket...), abból felújítja a házát, hogy drágábban adhassa el, amiből lakást vesz majd... Utána persze élheti az életét...
(zárójelben: Mivel az egyszem picifiáról van szó azt hittem azzal áll elő, hogy "elrabolom tőle" vagy valami hasonló... különböznek az értékrendjeink)
És persze még hátravolt a java: Költözzünk hozzá! -pattant ki a zseniális ötlet a fejéből... (ház: 2 szoba ugyan van, de csak egy konyha és egy fürdőszoba, ő pedig mindig széthagyja az előző napi bugyiját és nagyterpeszben ül, néha meg a nőgyógyászati panaszaival traktál, az emeleti hálóba meg csak kintről lehet feljutni egy elég ingatag és meredek lépcsősoron-tériszonyom van, szédülök rajta.)
Kedvesen megkérdeztük, hogy a Nagymama nem költözik-e oda? (Próbálkozni azért szabad nem...
Mire a válasz: Neki a ház túl hideg télen, és túlságosan "kintvan" mivel erre nem jár busz. BRAVO!!!!! Mert kisbabával nem lesz hideg és nem lesz "kint" busz nélkül.... A lépcsőről meg csak leszédülök egyszercsak majd a 9 hónap folyamán...
Kedvenc példabeszédemet csak ezután taglalta, valamikor nyáron: "Mondd meg Neki (Páromnak), hogy van saját élete, szóval jöjjön elvelem a rokonokhoz egy-két hétre látogatóba...(Nélkülem)"
Ez hülye?! Persze, hogy van saját élete, ezért van VELEM és nem az anyjával, aki ütlegeli amikor beiszik és füstöl, mint egy gyárkémény.
Én sem hagynám el a családomat az anyámért, aki gyakran hangoztatja ittas állapotban, hogy "szar alak"-nak tart, mert "Olyan vagyok, mint az Apám"...
A legszebb az, hogy a Párom nem hagyta cserben, hisz' elvégzi a kertimunkát és elviszi drága Édesanyját bevásárolni, cipel neki és fát is vág továbbra is. Tegnap azt találta volt mondani, hogy "Azért kár, hogy nem vetettem el a babát (már 3 hónapos, nagy kék szemekkel, szöszi hajjal és nevet folyamatosan), mert így Ő (mindig "Ő"
ottmaradt egyedül a szarban..." Van autója, van munkája, van családja, van kutyája, macskája, jó, hogy "kissé" maszkulin és közönséges, de ez azért túlzás... Bár mit vár az ember valakitől, aki halotti toron a saját munkájáról beszél, az elhunyt rokonainak pedig síró hangon mondja, hogy ez az >>Ő<< tragédiája, és próbálja túlélni valahogy.
Fura egy példány, mondhatom...múltkor halálosan megsértődött, amikor kértem, hogy telefonáljon, ha látogatóba jön, és lehetőleg ne napi háromszor jöjjön látogatóba, mert most tanulom, hogy hogyan legyek anya, anya és háziasszony egyszerre, de anya, háziasszony és vendéglátó nem lehetek reggel 9-től este 10ig.
Megkértem a saját rokonaimat is, akik furán néztek, hogy létezik olyan ember, aki invitálás illetve megbeszélés nélkül állít be egy frissen kórházból hazajött kisbabához? Létezik...
Sajnálom, hogy nem jövök ki a Szerelmem Édesanyjával. De amikor elnézem ezt az anti-nőt (úgy beszél, mint egy férfi, úgy iszik, mint egy férfi, úgy nevet mint egy férfi, úgy öltözik, mint egy férfi és a frizurája is olyan, csak vezetni vezet úgy, mint egy nő...), szóval, amikor találkozom vele valahogy mégsem sajnálom, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Párom is mondta valamikor, hogy kár, hogy nem jövök ki az anyukájával...de belegondoltunk, hogy ha jól kijönnék vele akkor valószínűleg hasonlatosabb lennék hozzá...és az egyikünknek sem lenne jó.
Élvezem, hogy fiatal vagyok, nő vagyok és anya, van egy csodás Párom, meg van belőle mégegy piciben, egy kisbaba aki felriad éjszaka, meglát minket, abbahagyja a sírást, és mosolyogva elalszik... Van hobbim, ami lassan a munkám lesz, és persze nagy családom, testvéreim, unokatestvéreim és még sok távolabbi rokonom, akik hála Istennek (nem vagyok valami istenfélő, de ilyenkor valaminek hálát kell adnom) normálisak.