Sajnos egy beírásomat törölnöm kellett, ugyanis érdekes üzenetek jöttek rá, szám szerint 57 db összevissza betűkből álló. Ez vmi rendszerhiba vagy egyéb szívatás? Nem tudja véletlenül vki?

Nem vagyok egy nagy író kedves barátosnémmal ellentétben, de nekem is nagyon sok gondolat kavarog a fejemben és bár írásban nehezebben fejezem ki magam, néha azért jól esik.
Egyik este biciklivel leparkoltam egy szabadtéri koncerten (Balatonpart) és hát mögém is kerültek emberek. Indulni kellett, kitolattam hátra és sikerült 2 embercsoport közé beékelődnöm. A bringa kereke előtt és mögött is álltak. Volt egy kis hely, gondoltam erősen balra tartok és ki tudok menni. Ebből az lett, hogy elindultam, de rögtön le is fékeztem mert belementem volna egy nőbe. Neki egyet hátra kellett azért lépnie, mire elnézést kértem. A válasz: "Talán nem kellett volna annyit inni!"
Aha, tényleg. 1. Nem ittam. 2. Elnézést kértem. 3. Miért kell helyből bunkónak lenni?
Oké, hogy egyből megmutatta, hogy neki bizony van ám szegénységi bizonyítványa, nem úgy mint nekem, és ilyenkor úgy vagyok okosabb ha nem ereszkedem le az ő szintjére. Ez mind szép és jó, de ha nem szólok semmit, akkor csak forr bennem a düh és csak engem bánt, hogy vki igazságtalan volt velem és tapló, ha meg beszólok akkor tényleg uolyan bunkó vagyok, mint ő. Ilyenkor mégis mi a búbánatost kellene csinálni?
Tudom, hogy nem nagy dolog, hagyni kell(ene) a fenébe, de mégis, ha ilyen történik az emberrel, azért elég bántó tud lenni.

Miért van az, hogy ha valakivel megvolt a hullámhossz (az a bizonyos közös és egy), az egy idő után már nem működik újra? Fél szavakból is megértettük egymást, a másik gondolatait mondtuk ki, mert annyira egyre járt az agyunk. Több volt mint furcsa. És mégsem működött. Újra találkoztunk, de nem marad sokáig, egy másik országban fog élni. Eszembe jutott, hogy akkor mégis minek beszéljünk, nincs közös téma, már nem köt össze semmi, vagy legalábbis nem sok. Lehet, hogy ő lenne a lelki társam? Vagy csak szeretném ha lenne. Mert ő volt hozzá a legközelebb. De mégis elmegy, és már közel nem vagyok annyira fontos neki, mint régebben. Ezt meg nem lehet erőltetni. Jobb lenne nem találkozni vele többet, de mégis keresem a lehetőséget, remélve, hogy kapok egy olyan jelzést tőle, hogy nem változott semmi és fontos vagyok. Nagyon valószínű, hogy csak áltatom magam.

Meghatározhatatlan időszakonként rám tör az az érzés, hogy úgy szeretnék más lenni. A leggyengébb, amikor csak a belső tulajdonságaimat szeretném kicserélni, aztán jön a külső is és a legrosszabb, amikor valaki más szeretnék lenni külsővel-belsővel-élettel. Nem vagyok normális az biztos. Ez rémes. A körülöttemlevőkről nem tudom elképzelni, hogy esetleg őket is, akárcsak egyet is foglalkoztatnak hasonló gondolotak. Ezért nem is mondtam senkinek. Nem hiszem, hogy valaki is megértené. Szánalmas.

Időm kevés, mármint úgy általában és remélem nem a maradék. Sajnos öregszem. Megint eltelt 1 év. Amúgy minden ok, a statisztika is megoldódni látszik, sikerülni fog. Szóval most jó minden. Mindezt csak azért írtam, hogy írjak vmit. Életben kell tartanom a blogomat ha már 1* elkezdtem. Aztán még akármi is lehet.

Jöttem haza a suliból, a buszon mögöttem egy fiú és egy lány beszélget:
Srác:-Geci, milyen buli volt!
Csaj:-Hülye, ne is mondd!
És minden második mondatukat így kezdték. Pedig nem volt rajtuk semmi különös. Most én vagyok a furcsa, hogy ezen lehidaltam? 22 éves vagyok mégis 60-nak érzem magam amiért ez nem tetszik.17-18 körüliek lehettek szóval még a korkülönbség se nagy. Én ezt nem értem.
Más. Az egyik csop.társam iwiwen kérdezte a közösben, hogy mit tudunk egy bizonyos vizsgáról. Írtam neki levelet és nemhogy nem válaszolt rá, amikor ma összetalálkoztam vele még akkor sem köszönte meg. Mennyibe kerül odavetni valakinek azt, hogy "köszi"??? Egy megint másik csop.társam msn-en ill.sms-ben mást se tud kérdezni csak azt, hogy mi volt a ... vizsgán, milyen feladatok voltak stb..Semmi "hogy vagy, miújság?". Én ezt sem értem. Ilyenkor nagyon elegem tud lenni az ilyen emberekből és legszívesebben leordítanám a hajukat a fejükről. Az elsőhöz hasonló szitukat nap mint nap látom és hallom és ez szerintem elkeserítő. Az idei kedvencem az, amikor 20 egyforma cicanadrágos-farmerminiszoknyás-szőke csaj jön velem szembe az utcán lehetőleg párducmintás cipőben. Olyan egyediek... Ezekért a kijelentésekért nyilván páran leszólnak, de ez van. Nekem ezek a dolgok nem jönnek be.