Nem Marilyn volt a személy, hanem Norma Jean. Ő volt az ember, nem különösen szép, dagadt, vastagbokájú, butácska barna hajú "puncimunci" ahogy az osztálytársai csúfolták. Neki volt meg az az élet, ami végül Marilyn-t is táplálta. Marilyn magáévá tette Normát, megerőszakolta, és egy olyan palástként borult rá, amely megakadályozta Norma teljes kitárulkozását. Norma Jean abban a pillanatban meghalt. Hogy mikor azt nem tudni pontosan, honnan is lehetne? Sok hasonlóságot fedezek fel, az én "ügyem" és a Norma-Marilyn ügy között. Én is meghaltam 6 évesen. És még mennyi ember hal meg, kisgyermek korában, miközben talán ő maga sem veszi észre! A személyiség olyan mint a dominósor. Egyenként rakódnak egymás elé a darabkák. De gyakran eljön valami és ha csak egy dominó is felborul. . .
Norma egész életében kétségbe esve próbálta újrarakni a sort, újraépítkezni, megtalálni egy egységet, miközben - Marilyn által is - akár tudatosan, akár tudat alatt; önfeledten használta ki lehetőségeinek végtelen tárházát: Ha nincs adva Ego, bármit megtehetsz. Alakíthatsz magadnak, ha akarsz, és bármikor változtathatod. Nem kell tartanod az önmagadba vetett hit felborulásától, a csalódásoktól, hiszen az az érzés számodra lehetetlen: "Hiszek magamban" Neeem, Marilynben hiszek, aki a szerepeim osztogatja.

Ha én tudnám.
Halkan szólongatott a vágy, bűnre csábított, s naivan követtem a hangot, nem tudtam micsoda kéj ez. A szűkös ketrec ajtaja nyitva állt, láncok kaptak felém, olyanok mint feldühített mérges kígyók.
Majdnem teljesen sötét volt. Olyan nagy melegség áradt a hang irányából, olyan nagy gőz! Lassan lépdeltem előre.

Ki voltam terítve mint egy nagy abrosz, és kimostak belőlem minden lélegzetet, egy óriási családi asztalon, de most csak egyetlen személy lakmározta rólam a bőségtálat.. Csorgott a nyála. A lehelete égette bőrömet, mely még gyönge volt, vékony, csak nem áttetsző. Mi történik? Semmit sem értettem az egészből. Lassú játék volt ez, lassan lobogó lángok nyaldosó tánca, mely szinte észrevétlenül lemeztelenített. Mi történik? Hol vagyok? Semmit nem értek! Abban a pillanatban eltűnt a táj, eltűntek a játékaim, eltűnt a váram; elsodorta azokat egy vihar, mindent ellepett a Fehér. Félelmetes fehér, vak semmi. Fehér. „Sss, szeretlek... Te vagy az én kis királylányom! ...Amit teszek azt szeretetből csinálom, és én szeretlek téged a legjobban!..” Miiii???
Hirtelen megmozdultam, a homlokom kipirult. Rámmászott az az óriási súlytömeg, és a nyirkos kezek szorítottak. De én ki akartam törni ebből a viharból!
Minden reggel erre ébredek.
Hiába. Benn ragadtam a Fehér Szobában.
„...Amit teszek azt szeretetből csinálom, és én szeretlek téged a legjobban!!...”

Hidegvérű gyilkos, az akarok lenni
mindent törni, szétdobálni,
jeges késem belészúrni,
megdöbbent, csöpögő véréhez
kéjesen odabújni
és a forró testet átölelni szorosan,
melynek utolsó kis félszeg szavában
oly hirtelen csuklott el a hang,
és oly hirtelen megtorpant az idő,
jéggé dermedt óceán már ő...
És rám vár csöndesen..
Nyugalommal, üresen
a megfagyott izgalom leheletétől forró test..

Marilyn Moon

A Hold az, a mindig változó
az, mi reményt elhozó
játékos és csalfa jég
Nap kergeti minden alkonyon
tüze nyaldossa ráncait
úgy tűnik elénk
ez a csalfa, megfoghatatlan
önhitt, szégyenlős Hold
minden éjt.

A Hold az, a mindig változó
az, mi reményt elhozó
játékos és csalfa jég
mást akar, s más ruhát ölt
táncot jár reszketve az égen
de mindig visszatér
és az lesz majd, mint rég
önhitt, szégyenlős Hold
minden éjt.