Rendkívüli hiányérzetem van..., főként boldogságból. Valaki azt mondta, hogy a boldogság szó helyett jobb elégedettséget emlegetni, mert az előző tünékeny állapot . Igaza van. Karácsonykor fejembe vettem, hogy talpra állok. Igyekszem..., bár nehezen megy. Azonban ahogyan telnek a napok egyre másra kapom a jeleket-vagy legalábbis azt gondolom, hogy nekem szólnak, és nem lehetnek véletlenek... Igazából ezek visznek előbbre, hogy igenis merjek a sarkamra állni! Muszáj változtatnom...
Vajon ez kit érdekelhet? Az mellékes. Egyenlőre szükségem van arra, hogy kiírjam magamból azokat a gondolatokat, amik nyomasztanak, vagy amiket nehéz helyre rakni. Talán tanulnak mások belőle, vagy én tanulok...
A napokban új jel érkezett egy regény formájában. Mellbe vágott, mégpedig az a hasonlóság, amit a kisregény szereplője és a magam sorsában látok. Persze nem minden egyezik, de ugyanaz pepitában...., a negyvenakárhányéves nő, aki sok mindenről lemond... Nem a gyerekek miatt , mert hát azok felneveléséhez is két ember kéne... A gyerekek felnőnek, kirepülnek lassan. A szeretlek szó már csak üres frázis, vagy már az sem. A hősnő a Kiábrándult Nők Klubjában kap segítséget. Amikor a csoportvezető megkérdezi ki mire vágyik, akkor magának sem meri kezdetben bevallani. Aztán egy másik nő, arról kezd beszélni, hogy vezetni tanul, és a tudat, hogy hamarosan sikerül, a szabadság ismeretlen érzésével tölti el. Mert attól fogva bárhová mehet.
Jó gondolat...
Hát igen, nem nagy valami, mindennapos dolog; mégis óriási lendületet, változást hozhat az életben.
Én is ki szeretnék mozdulni.....
Szükségem volna barátokra, társaságra. Megfulladok itthon. Nem járok már sehová, a baráto(nő)k elkoptak. Mert a barátságot ugyebár ápolni kellene. Elhibáztam...
Az uram nem érti, hogy miért nem elég ő, és a gyerekek. Pedig húsz éven keresztül csak ők voltak. Volt néhány sikertelen próbálkozásom régen is, de aztán lemondtam róluk, és próbáltam bebeszélni magamnak-úgy tűnik sikeresen-, hogy nem is olyan rossz a helyzetem. Mások mennyivel rosszabbul élnek...együtt.
A regény hősnője lemond a festészetről, pedig rendkívül tehetséges benne, egyébként is jó koponya; sokra vihette volna. De mindent alárendelt a férje akaratának, és sikerének. Ő akkor karriert épített, jó volt a biztos háttérnek. Az enyém nem épít karriert. De minden jó neki úgy ahogyan éppen van. Nem hiszem, hogy elégedettségből... Most se hajszolja túl magát, inkább tekerjük lejjebb a konvektort, vagy csavarjunk ki egy villanykörtét...
Most végre munkalehetőség akadt neki. Nem valószínű, hogy belevág...( a későbbiekben kiderül miért....)
Elképzelem mi vár rám öregkoromra..., bár most se vagyok mai csirke.... Nem temetem el magamat, azért se!
Nem így fogok élni, az hétszentség!
Azért kiderült, hogy nem teljesen érzéketlen... Észrevette a rossz kedvemet, a szótlanságomat, hogy a könyvekbe, az "alvásba",meg a számítógépbe temetkezem... De nem az jutott eszébe, hogy esetleg bánt valami, vagy ne adj Isten beteg vagyok...áh, nem!
Megcsaltam, és más után epedezek!
Nem először játssza el. Az elsőt nagy nehezen megemésztettem. Mire úgy hittem rendeződhet kettőnk között a dolog, újra elkezdte. Rettentő haragot váltott ki belőlem.
Azt mondja, hogy szeret és nem tudna mást szeretni.
Rosszul szeret....
Nem ismer még 21 év után sem. Csak magát szereti. Azt gondolja, hogy a másiknak is azt kell szeretnie, amit ő szeret. Már nem megy....
Azt is mondja, ha elhagyom, abba belehal. A zsarolással még jobban feldühített.
Már nem tudom mondani neki, hogy: szeretlek...
Két-három éve még mondtam volna. De a féltékenysége rányomta a bélyegét az életünkre. Már mintha két különböző zenére táncolnánk, a lépéseink egyáltalán nincsenek összhangban. Folyton tapossuk egymást hol jobban, hol kevésbé.
Nehéz szavakba önteni a hiányt, az ürességet.
Házasságunk kezdetén mindig szorosan egymáshoz bújva aludtunk el. Az évek során egyre több helyre lett szükségünk; mára már a legbiztosabb pont az ágy legtávolabbi széle. Két ágy kéne. Vagy inkább két szoba.
A szakértők szerint a szenvedély kihunyt tüze ismét felszítható, és a fáradságos hétköznapok során elveszett szerelmet ismét meg lehet találni. Szépen megfogalmazták ezt a mondatot....
Már csak egy vékony szál tart minket össze...
A hősnő apja halálos ágyán ezt mondja a lányának:" Nem törődsz eleget a saját életeddel. Hagyod, hogy egyszerűen elmúljon..." Ez a mondat kattog, zakatol azóta is az agyamban.
Idáig jutottam ma a könyvben: " Különköltöztünk a férjemmel" " Új életet szeretnék kezdeni, de még nem tudom hogyan"
Azt mondja az uram, hogy ezentúl bárhová mehetek... Kérdezem: hová? és kivel? Ahogyan fogy az idő, úgy fogynak a lehetőségek. Azt mondja menjek vele... Egyenlőre ez nekem nem megy. (pedig állítólag odamennénk ahová én szeretnék) Reggel-este-napközben-éjszaka- mellettem-előttem-mögöttem....,mindenhol ott van. Figyel, vizslat, ellenőriz. Azt mondja nem...
Most is...., remélem a szemügéjével ellát idáig, és elolvassa.... Ha nem, majd alkalomadtán elolvastatom vele. Bár..., ezerszer elmondtam neki ugyanezeket... Meddig lehet ezt bírni?
Azt is mondja megváltozik. Belátja az igazamat. Tényleg igyekszik..., el kezdett segíteni, meg előzékenynek lenni..., miután elolvastam neki az Ideális férfi-t... Magam se értem, de ez a hirtelen figyelmesség, és kedvesség még nagyobb ellenérzést keltett bennem. És azt is tudom miért. Mert magától rá nem jött volna... Közben arra is ráébredtem, hogy már nincs szükségem a segítségére. Megtanultam és megszoktam, hogy egyedül álljak helyt. Megtanultam egyedül boldogulni, és magányosan élni a házasságunkban. Már nem szeretek kérni, és még inkább nem szeretek megköszönni...
Félig tartok a regényben. Ott, amikor a nő végre ki meri mondani, hogy egyedül szeretne élni, és azt tenni, amire világéletében vágyott.
Én még ezt nem merem kimondani....
Jelenleg a biztos rossz jobb, mint a bizonytalannak tűnő jó. Szomorú, de így van.
Keresem a boldogságomat. Már figyelek magamra is; és azt akarom, hogy mások is felfigyeljenek rám. Vagy így, vagy úgy; vegyék észre az értékeimet!
A boldogsághoz több minden kell, és nem megy egyszerre. Bizony nehéz menet....
Megkaptam a második jelet is....
Azóta megszületett a döntés, nem vállalja el...., talált 5-6 jó kifogást....
Vajon ez kit érdekelhet? Az mellékes. Egyenlőre szükségem van arra, hogy kiírjam magamból azokat a gondolatokat, amik nyomasztanak, vagy amiket nehéz helyre rakni. Talán tanulnak mások belőle, vagy én tanulok...
A napokban új jel érkezett egy regény formájában. Mellbe vágott, mégpedig az a hasonlóság, amit a kisregény szereplője és a magam sorsában látok. Persze nem minden egyezik, de ugyanaz pepitában...., a negyvenakárhányéves nő, aki sok mindenről lemond... Nem a gyerekek miatt , mert hát azok felneveléséhez is két ember kéne... A gyerekek felnőnek, kirepülnek lassan. A szeretlek szó már csak üres frázis, vagy már az sem. A hősnő a Kiábrándult Nők Klubjában kap segítséget. Amikor a csoportvezető megkérdezi ki mire vágyik, akkor magának sem meri kezdetben bevallani. Aztán egy másik nő, arról kezd beszélni, hogy vezetni tanul, és a tudat, hogy hamarosan sikerül, a szabadság ismeretlen érzésével tölti el. Mert attól fogva bárhová mehet.
Jó gondolat...
Hát igen, nem nagy valami, mindennapos dolog; mégis óriási lendületet, változást hozhat az életben.
Én is ki szeretnék mozdulni.....
Szükségem volna barátokra, társaságra. Megfulladok itthon. Nem járok már sehová, a baráto(nő)k elkoptak. Mert a barátságot ugyebár ápolni kellene. Elhibáztam...
Az uram nem érti, hogy miért nem elég ő, és a gyerekek. Pedig húsz éven keresztül csak ők voltak. Volt néhány sikertelen próbálkozásom régen is, de aztán lemondtam róluk, és próbáltam bebeszélni magamnak-úgy tűnik sikeresen-, hogy nem is olyan rossz a helyzetem. Mások mennyivel rosszabbul élnek...együtt.
A regény hősnője lemond a festészetről, pedig rendkívül tehetséges benne, egyébként is jó koponya; sokra vihette volna. De mindent alárendelt a férje akaratának, és sikerének. Ő akkor karriert épített, jó volt a biztos háttérnek. Az enyém nem épít karriert. De minden jó neki úgy ahogyan éppen van. Nem hiszem, hogy elégedettségből... Most se hajszolja túl magát, inkább tekerjük lejjebb a konvektort, vagy csavarjunk ki egy villanykörtét...
Most végre munkalehetőség akadt neki. Nem valószínű, hogy belevág...( a későbbiekben kiderül miért....)
Elképzelem mi vár rám öregkoromra..., bár most se vagyok mai csirke.... Nem temetem el magamat, azért se!
Nem így fogok élni, az hétszentség!
Azért kiderült, hogy nem teljesen érzéketlen... Észrevette a rossz kedvemet, a szótlanságomat, hogy a könyvekbe, az "alvásba",meg a számítógépbe temetkezem... De nem az jutott eszébe, hogy esetleg bánt valami, vagy ne adj Isten beteg vagyok...áh, nem!
Megcsaltam, és más után epedezek!
Nem először játssza el. Az elsőt nagy nehezen megemésztettem. Mire úgy hittem rendeződhet kettőnk között a dolog, újra elkezdte. Rettentő haragot váltott ki belőlem.
Azt mondja, hogy szeret és nem tudna mást szeretni.
Rosszul szeret....
Nem ismer még 21 év után sem. Csak magát szereti. Azt gondolja, hogy a másiknak is azt kell szeretnie, amit ő szeret. Már nem megy....
Azt is mondja, ha elhagyom, abba belehal. A zsarolással még jobban feldühített.
Már nem tudom mondani neki, hogy: szeretlek...
Két-három éve még mondtam volna. De a féltékenysége rányomta a bélyegét az életünkre. Már mintha két különböző zenére táncolnánk, a lépéseink egyáltalán nincsenek összhangban. Folyton tapossuk egymást hol jobban, hol kevésbé.
Nehéz szavakba önteni a hiányt, az ürességet.
Házasságunk kezdetén mindig szorosan egymáshoz bújva aludtunk el. Az évek során egyre több helyre lett szükségünk; mára már a legbiztosabb pont az ágy legtávolabbi széle. Két ágy kéne. Vagy inkább két szoba.
A szakértők szerint a szenvedély kihunyt tüze ismét felszítható, és a fáradságos hétköznapok során elveszett szerelmet ismét meg lehet találni. Szépen megfogalmazták ezt a mondatot....
Már csak egy vékony szál tart minket össze...
A hősnő apja halálos ágyán ezt mondja a lányának:" Nem törődsz eleget a saját életeddel. Hagyod, hogy egyszerűen elmúljon..." Ez a mondat kattog, zakatol azóta is az agyamban.
Idáig jutottam ma a könyvben: " Különköltöztünk a férjemmel" " Új életet szeretnék kezdeni, de még nem tudom hogyan"
Azt mondja az uram, hogy ezentúl bárhová mehetek... Kérdezem: hová? és kivel? Ahogyan fogy az idő, úgy fogynak a lehetőségek. Azt mondja menjek vele... Egyenlőre ez nekem nem megy. (pedig állítólag odamennénk ahová én szeretnék) Reggel-este-napközben-éjszaka- mellettem-előttem-mögöttem....,mindenhol ott van. Figyel, vizslat, ellenőriz. Azt mondja nem...
Most is...., remélem a szemügéjével ellát idáig, és elolvassa.... Ha nem, majd alkalomadtán elolvastatom vele. Bár..., ezerszer elmondtam neki ugyanezeket... Meddig lehet ezt bírni?Azt is mondja megváltozik. Belátja az igazamat. Tényleg igyekszik..., el kezdett segíteni, meg előzékenynek lenni..., miután elolvastam neki az Ideális férfi-t... Magam se értem, de ez a hirtelen figyelmesség, és kedvesség még nagyobb ellenérzést keltett bennem. És azt is tudom miért. Mert magától rá nem jött volna... Közben arra is ráébredtem, hogy már nincs szükségem a segítségére. Megtanultam és megszoktam, hogy egyedül álljak helyt. Megtanultam egyedül boldogulni, és magányosan élni a házasságunkban. Már nem szeretek kérni, és még inkább nem szeretek megköszönni...
Félig tartok a regényben. Ott, amikor a nő végre ki meri mondani, hogy egyedül szeretne élni, és azt tenni, amire világéletében vágyott.
Én még ezt nem merem kimondani....
Jelenleg a biztos rossz jobb, mint a bizonytalannak tűnő jó. Szomorú, de így van.
Keresem a boldogságomat. Már figyelek magamra is; és azt akarom, hogy mások is felfigyeljenek rám. Vagy így, vagy úgy; vegyék észre az értékeimet!
A boldogsághoz több minden kell, és nem megy egyszerre. Bizony nehéz menet....
Megkaptam a második jelet is....
Azóta megszületett a döntés, nem vállalja el...., talált 5-6 jó kifogást....