Hat év korlátok nélkül

Tizenkilenc voltam, amikor kezdtem, huszonöt, amikor abbahagytam... vannak dolgok, amelyek soha nem változnak, más dolgok viszont igen. Így van ez most is: egy korszaknak vége van...
Hazudnék, ha azt mondanám semmi sem hiányzik... hiányik feküdni a fűben, és nézni közben az eget... hiányzik ülni a vízparton, és nézni, h milyen messze van a világ... hiányzik az érzés: nem számít ki vagy, honnan jöttél, lényeg, hogy itt vagy...
Sok emlék köt ide. Talán túl sok. Szerelem, szenvedély, öröm, megrészegülés, felszabadultság, szabadság,korlátaim átlépése...
A rossz most nem számít, már régen elveszett az idő forgatagában.
Felnőttem. Visszavonhatatlanul. Más lettem. Talán jobb. Szeretem azt a nőt, aki most vagyok. Szeretem az érzést, ahogy változik a fontossági sorrend.
El kell, hogy engedjelek. Sokat kaptam tőled. Ezt örökre megőrzöm a szívemben. De most mennem kell tovább, új dolgok felé, ahova nem jöhetsz velem.
Mindig fontos leszel nekem. Élj tovább sokáig, mert jó, hogy létezel.
Akármilyen messzire kerülök tőled, mindig nézni foglak, figyellek majd, hogyan változol vagy éppen maradsz a régi.
Örülök, hogy a részed voltam...