Drága szabályos napfény! Befogadtál, puha gyámanyaként öleltél magadhoz. Ha ember nem volt, falaidból áradó melegséggel fogtad a kezem és repítettél légpárnáidon úticélom felé, bármi is volt az - mindig csak gyalog. De amikor kibelezték az apai házat, kilöktél magadból - azóta bolyongok élő halottként. Vajon aki igazán akart, az ott maradt? Fáj a hiányod. Hisz milyen város az, amely folyótlan vagy polip? Egyik sem kerek. Vágyom vissza beléd. Te vagy az egyetlen, amelynek forró sugarai megérintették jégszívem felszínét. Ami leolvadt, nem válik jéggé soha többé. Hiányodtól maszk fagyott arcomra. Könyörülj rajtam, ha nem is fogadsz vissza többé, adj vérátömlesztést! Csak én tudom és te, hogy mi volt köztünk. Csak én értem és te az összetartozást. Egyedül az utcáid őrzik egykori mivoltod, akik benned élnek, mind furák, idegenek. (((Vezess vissza Hozzá a téren át
)) De tudom, ha majd meguntam az utazást és minden összedől, te visszavársz és menedéket lelhetek benned.
)) De tudom, ha majd meguntam az utazást és minden összedől, te visszavársz és menedéket lelhetek benned.