2010.július 30-31 éjjelén történt egy meghatározó esemény. 1,5 órát aludtunk összesen.
Nem tudtam először feldolgozni...mára közös erővel átfordítottuk a pozitív oldalára.

D. azóta nem enged el, még annyira sem hogy a másik oldalra forduljak az ágyban. Hihetetlenül őszintén beszélt arról, hogy be kell látnunk: összetartozunk...velem szeretné leélni az életét, és mindennél fontosabb vagyok neki.

Elcsépelten hangzik. Nem az! Mi sohasem szoktunk csöpögni. Nem irjuk ki a világhálóra, nem küldünk elhasznált idézeteket, és nem szivecskézzük össze a különböző közösségi portálokat.
Nincs erre szükségünk...sosem volt...mert pontosan éreztük eddig mindketten , boldogok voltunk anélkül hogy naponta 43x elmondtuk volna egymásnak: Szeretlek!