Egy au-pair életében mi lehet a karrier, a kihívás?
Na nem a bicajozós, gyereknevelős dologra kell most gondolni.
House manager-ré avanzsálódtam
. Nagyon divatos kifejezés, valójában takarítónőt takar, ugyanis a kis családom megvált az eddigitől, az a nő egészen egyszerűen őrült volt. De, ha ez nem lett volna elég, az ő munkáját és is én végeztem, most annyit változott a helyzet, hogy a fizetést is megkapom érte, valamint a megtisztelő takarítónői címet is, ahogy azt anno az Animals Canibals is megénekelte. Ez jelentős anyagi pluszt jelent egy egyébként nem gazdag nanny életében. Szóval, majd egy hónapja hivatásszerűen is képes vagyok egy egész házat tisztán tartani, hihetetlen, hogy ezért még fizetnek is.
Ám egy hete olyan lehetőséggel találtam szembe magam, amire otthon azt hiszem éveket kellett volna várnom. Az a legtisztább, ha az elejéről kezdem.
Itt a környékben mindenki hockey-zik. A mezőn, ahol olyan óceáni szél fúj, hogy megőrülsz. Egyszer meséltem is róla, hogy az első hétvégémen kimentem nézni a gyerekeket és versenyt remegtünk a chihuahua-val. Szóval, az én ki fogadottjaim is űzik ezt a sportot, de az számomra is csak most lett világos, hogy micsoda dinasztiába kerültem is bele. A nagynéni kétszeres olimpiai válogatott és egy évben a világ legjobb játékosa. Na kérem, mert egy dolog nevelni a következő generációt, na de az olimpiai utánpótlást pesztrálgatni, az egészen más! Az anya szintén játszik, és edzősködik is, így kerültem szembe azzal a lehetőséggel, hogy operatőr legyek. Szívem pici vágya, miszerint a szakmámban dolgozhassak, teljesülni látszik. Ugyanis az első osztályban játszó, női válogatottnak kellett egy ember, aki filmre veszi a meccseket, hogy a trénerrel együtt visszanézhessék okulás céljával. Híres "családomnak" köszönhetően pedig engem alkalmaztak azonnali kezdéssel.
Pénteken mehettem is kipróbálni a magas lest, ahonnan a felvételeket kell készíteni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 10 méter magas állványzat, amire ingatag létrákon kell felmászni. Az első kérdés az volt, van-e tériszonyom, mondom nekem? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ nincs! Aki ismer, tudja, hogy a szobalétra első fokán halál félelmem van, de nagyon akartam ezt a melót, mert a szívem csücske, és referencia levelet ad.... Szóval, nem, nincs tériszonyom - mondtam a telefonba, majd elindultam a pályára. Az esők fajtájáról még nem írtam, csak annyit, hogy ilyet a magyar szem még nem látott. Nos eljött az idő, hogy megemlítsem a legérdekesebbet. Ez az a fajta, amikor a víz vízszintesen jön, gyakorlatilag nem esik, mert nem ér földet. Hát ez így nem igaz, mert mégis vizes és csúszós minden, de tényleg teljesen vízszintes, hiszen fújja az orkán erejű szél. Hát kedveseim, pénteken ez a fajta eső esett, mikor megérkeztem, és tekintetem a fémszerkezetre emeltem, ami megadva magát a természet szeszélyeinek ingadozott szépen nem fel és le, mint Pom-Pom a fűzfa ágon, hanem jobbra és balra. Közben megérkeztek a lányok is, már a csapat, akiket filmezni kell. Nagyon édesek, ezt már most megjegyzem, semmi sztárallűr. Iszonyat izmosak, na ezek a lányok jól hátba is csapkodtak, hogy aztán jól kapaszkodjak, meg sok szerencsét. KÖSZI! Oké! Egyik kezemben a statív a másikban a kamera, és álltam a létra alján, látni semmit nem láttam egyrészt a kapucnim miatt, másrészt az esőtől, harmadrészt, mert ki sem mertem nyitni a szemem. Hát ez így nem lesz jó - gondoltam. Bedugtam a kamerát a kabátom alá, hogy legalább egy kézzel kapaszkodni tudjak, ezen meg a férfi válogatott röhögött, mert úgy néztem ki, mint aki most szabadult valami félresikerült plasztikai műtétről. nekivágtam.... Még felmászni csak feltudtam, lassan, de biztosan, viszont amikor felérsz a tetejére, ott van egy korlát, amin át kell emelned a lábadat, vagyis utána magadat is egészen pontosan, de végül ez is sikerült szertornászok pirultak volna el ha látnak, ....a röhögéstől. Fenn már nem is féltem annyira, próbálgattam a masinát, igyekeztem nem leszállingózni. Nagyon elégedett voltam magammal. Egy valamit felejtettem el, lefelé ugyanazon a létrán kell mennem, amint felfelé, kamera kabát alá, de hogy kéne átlépni a korláton, hogy ne zuhanjak egyből le. Micimackó síró görcsöt kapott volna a technikámtól, amitől meg olyan koszos lettem, mint Malacka, ugyanis áttettem a jobb lábamat, majd mint egy felhasaltam a korlátra, majd áttoltam a fenekemet, ezzel gyakorlatilag meg is oldódott a művelet, a hátsóm súlyánál fogvást kirántotta a bal lábamat is, és már álltam is a létrán. Egyet remélek még most is, senki nem figyelt rám épp akkor. Tanulság! Ne másszál kameralesre farmerben, kamerával a kabátod alatt, vízszintes esőben!
Ezen a napon is túl voltunk, gondoltam nem lesz ezzel semmi baj, hát mi nekem 4 év fősuli után felvennem, ahogy ezek labdázgatnak.
Vasárnap, vagyis ma, azt hittem meghalok, mert kilenckor kellett felkelnem, egy dadushoz igazán nem méltó szombat éjszaka után Két-hátrom kávé hirtelen elfogyasztása után viszont már egészen emberi ábrázatom volt. Magamra öltöttem a csapat logójával ellátott kis viharkabátomat és elindultam a megbeszélt találka helyre, mert a csapat idegenben játszott. Laza félórát késtek csak, addig tanulmányoztam kómás fejjel a vadkacsák párzási szokásait, ami szerintem nem túl normális részükről így novemberben, de mindegy.
Elindultunk Utrechtbe, ami "nincs messze", de ezt már a nyelviskola óta tudom, hogy azt jelenti, nagyon messze van. De kocsival mentünk, majdnem el is aludtam, de mégis olyan jó volt, korombeliekkel egy autóban összezárva lenni. Megérkeztünk, olyan szél fújt, hogy a hajadat elvitte, de legalább nem esett az eső. 10:30 volt a meccs pedig 12:45-kor kezdődött, azt hittem sírva fakadok, akkor meg miért nem hagytak még aludni, de hát bennem is van tartás, és mégis csak operatőrként érkeztem oda, hát nagy szaktekintéllyel felmásztam a toronyba, és előkészültem a munkához.
Na most, nem fogom leírni a volt tanáraim nevét, mert annak nem biztos, hogy örülnének, de miért nem szóltatok, hogy repkedő labdát ilyen nehéz nyomon követni?????
A "mi nekem ez az egész" gyorsan füstbe is ment, és vért izzadtam, amíg próbáltam megkeresni a zöld gyepen, 10 méter magasból, a teniszlabda nagyságú golyót, szemüveg nélkül. Még valami a hockey-ról. GYORS!!!!! Szóval be kell lássam, ez egyáltalán nem könnyű feladat. A másik, hogy lefagyott ujjakkal pedig már igazán kihívás, mert ne feledjük el, hogy közben rendületlenül fúj a viharos szél, és a kis anorák nem biztos, hogy a legjobb választás, ráadásul kesztyű nélkül. erre persze mikor jöttünk haza fel is hívták a figyelmemet, hát jobb későn, mint soha.
Így alakult, hogy dadus mellett takarító nő, majd operatőr lettem. Erre mondják a szakavatottak, hogy nem tiszta életvezetés, ugye kedves tanár nő?
De leglább nem unatkozom!
Na nem a bicajozós, gyereknevelős dologra kell most gondolni.
House manager-ré avanzsálódtam
. Nagyon divatos kifejezés, valójában takarítónőt takar, ugyanis a kis családom megvált az eddigitől, az a nő egészen egyszerűen őrült volt. De, ha ez nem lett volna elég, az ő munkáját és is én végeztem, most annyit változott a helyzet, hogy a fizetést is megkapom érte, valamint a megtisztelő takarítónői címet is, ahogy azt anno az Animals Canibals is megénekelte. Ez jelentős anyagi pluszt jelent egy egyébként nem gazdag nanny életében. Szóval, majd egy hónapja hivatásszerűen is képes vagyok egy egész házat tisztán tartani, hihetetlen, hogy ezért még fizetnek is.Ám egy hete olyan lehetőséggel találtam szembe magam, amire otthon azt hiszem éveket kellett volna várnom. Az a legtisztább, ha az elejéről kezdem.
Itt a környékben mindenki hockey-zik. A mezőn, ahol olyan óceáni szél fúj, hogy megőrülsz. Egyszer meséltem is róla, hogy az első hétvégémen kimentem nézni a gyerekeket és versenyt remegtünk a chihuahua-val. Szóval, az én ki fogadottjaim is űzik ezt a sportot, de az számomra is csak most lett világos, hogy micsoda dinasztiába kerültem is bele. A nagynéni kétszeres olimpiai válogatott és egy évben a világ legjobb játékosa. Na kérem, mert egy dolog nevelni a következő generációt, na de az olimpiai utánpótlást pesztrálgatni, az egészen más!
Az anya szintén játszik, és edzősködik is, így kerültem szembe azzal a lehetőséggel, hogy operatőr legyek. Szívem pici vágya, miszerint a szakmámban dolgozhassak, teljesülni látszik. Ugyanis az első osztályban játszó, női válogatottnak kellett egy ember, aki filmre veszi a meccseket, hogy a trénerrel együtt visszanézhessék okulás céljával. Híres "családomnak" köszönhetően pedig engem alkalmaztak azonnali kezdéssel.Pénteken mehettem is kipróbálni a magas lest, ahonnan a felvételeket kell készíteni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 10 méter magas állványzat, amire ingatag létrákon kell felmászni. Az első kérdés az volt, van-e tériszonyom, mondom nekem? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ nincs! Aki ismer, tudja, hogy a szobalétra első fokán halál félelmem van, de nagyon akartam ezt a melót, mert a szívem csücske, és referencia levelet ad.... Szóval, nem, nincs tériszonyom - mondtam a telefonba, majd elindultam a pályára. Az esők fajtájáról még nem írtam, csak annyit, hogy ilyet a magyar szem még nem látott. Nos eljött az idő, hogy megemlítsem a legérdekesebbet. Ez az a fajta, amikor a víz vízszintesen jön, gyakorlatilag nem esik, mert nem ér földet. Hát ez így nem igaz, mert mégis vizes és csúszós minden, de tényleg teljesen vízszintes, hiszen fújja az orkán erejű szél. Hát kedveseim, pénteken ez a fajta eső esett, mikor megérkeztem, és tekintetem a fémszerkezetre emeltem, ami megadva magát a természet szeszélyeinek ingadozott szépen nem fel és le, mint Pom-Pom a fűzfa ágon, hanem jobbra és balra. Közben megérkeztek a lányok is, már a csapat, akiket filmezni kell. Nagyon édesek, ezt már most megjegyzem, semmi sztárallűr. Iszonyat izmosak, na ezek a lányok jól hátba is csapkodtak, hogy aztán jól kapaszkodjak, meg sok szerencsét. KÖSZI! Oké! Egyik kezemben a statív a másikban a kamera, és álltam a létra alján, látni semmit nem láttam egyrészt a kapucnim miatt, másrészt az esőtől, harmadrészt, mert ki sem mertem nyitni a szemem. Hát ez így nem lesz jó - gondoltam. Bedugtam a kamerát a kabátom alá, hogy legalább egy kézzel kapaszkodni tudjak, ezen meg a férfi válogatott röhögött, mert úgy néztem ki, mint aki most szabadult valami félresikerült plasztikai műtétről. nekivágtam.... Még felmászni csak feltudtam, lassan, de biztosan, viszont amikor felérsz a tetejére, ott van egy korlát, amin át kell emelned a lábadat, vagyis utána magadat is egészen pontosan, de végül ez is sikerült szertornászok pirultak volna el ha látnak, ....a röhögéstől. Fenn már nem is féltem annyira, próbálgattam a masinát, igyekeztem nem leszállingózni. Nagyon elégedett voltam magammal. Egy valamit felejtettem el, lefelé ugyanazon a létrán kell mennem, amint felfelé, kamera kabát alá, de hogy kéne átlépni a korláton, hogy ne zuhanjak egyből le. Micimackó síró görcsöt kapott volna a technikámtól, amitől meg olyan koszos lettem, mint Malacka, ugyanis áttettem a jobb lábamat, majd mint egy felhasaltam a korlátra, majd áttoltam a fenekemet, ezzel gyakorlatilag meg is oldódott a művelet, a hátsóm súlyánál fogvást kirántotta a bal lábamat is, és már álltam is a létrán. Egyet remélek még most is, senki nem figyelt rám épp akkor. Tanulság! Ne másszál kameralesre farmerben, kamerával a kabátod alatt, vízszintes esőben!
Ezen a napon is túl voltunk, gondoltam nem lesz ezzel semmi baj, hát mi nekem 4 év fősuli után felvennem, ahogy ezek labdázgatnak.
Vasárnap, vagyis ma, azt hittem meghalok, mert kilenckor kellett felkelnem, egy dadushoz igazán nem méltó szombat éjszaka után
Két-hátrom kávé hirtelen elfogyasztása után viszont már egészen emberi ábrázatom volt. Magamra öltöttem a csapat logójával ellátott kis viharkabátomat és elindultam a megbeszélt találka helyre, mert a csapat idegenben játszott. Laza félórát késtek csak, addig tanulmányoztam kómás fejjel a vadkacsák párzási szokásait, ami szerintem nem túl normális részükről így novemberben, de mindegy.Elindultunk Utrechtbe, ami "nincs messze", de ezt már a nyelviskola óta tudom, hogy azt jelenti, nagyon messze van. De kocsival mentünk, majdnem el is aludtam, de mégis olyan jó volt, korombeliekkel egy autóban összezárva lenni. Megérkeztünk, olyan szél fújt, hogy a hajadat elvitte, de legalább nem esett az eső. 10:30 volt a meccs pedig 12:45-kor kezdődött, azt hittem sírva fakadok, akkor meg miért nem hagytak még aludni, de hát bennem is van tartás, és mégis csak operatőrként érkeztem oda, hát nagy szaktekintéllyel felmásztam a toronyba, és előkészültem a munkához.
Na most, nem fogom leírni a volt tanáraim nevét, mert annak nem biztos, hogy örülnének, de miért nem szóltatok, hogy repkedő labdát ilyen nehéz nyomon követni?????
A "mi nekem ez az egész" gyorsan füstbe is ment, és vért izzadtam, amíg próbáltam megkeresni a zöld gyepen, 10 méter magasból, a teniszlabda nagyságú golyót, szemüveg nélkül. Még valami a hockey-ról. GYORS!!!!! Szóval be kell lássam, ez egyáltalán nem könnyű feladat. A másik, hogy lefagyott ujjakkal pedig már igazán kihívás, mert ne feledjük el, hogy közben rendületlenül fúj a viharos szél, és a kis anorák nem biztos, hogy a legjobb választás, ráadásul kesztyű nélkül. erre persze mikor jöttünk haza fel is hívták a figyelmemet, hát jobb későn, mint soha.Így alakult, hogy dadus mellett takarító nő, majd operatőr lettem. Erre mondják a szakavatottak, hogy nem tiszta életvezetés, ugye kedves tanár nő?
De leglább nem unatkozom!