Lonely

Mindenkinél bekövetkezik, csak valakinél előbb, valakinél utóbb...
Ez a jó öreg honvágy!
Én lassan egy hónapja vagyok itt, ami abból a szempontból, hogy meddig leszek, igencsak rövidke, a másik oldalról, hogy sokkal korábbra vártam, jelentem ma rám tört a honvágy.
Az első napokban észre sem veszi az ember, mert olyan sok újdonság köti le a figyelmét, a finom falatok, az új emberek, a nyelv, hogy nehogy valami hülyeséget mondj.
Aztán elkezdődik azzal, hogy az otthoniakkal álmodsz és nagyon furán ébredsz, mert nem érted, miért van gombóc a torkodban. De a napi nehézségek ismét lekötik a figyelmed. És el is felejted a fura álmokat.
Aztán, már nem is olyan könnyű, mert kapod otthonról a leveleket, a napi rutin is megvan már, és nem kell minden miatt aggódni, és hirtelen a nyakadba szabadul egy csomó szabadidő.
Eleinte még jó, mert ismeretlen a környék, a boltok, és milyen jó is az vásárolgatni... Egy idő után, viszont már mindened megvan, a vásárlás sem köt le, mert hát az ember fiatal, és a hétvégék nagyon unalmasak tudnak lenni egyedül. Számomra ez az au-pairkedés legnehezebb része, hogy nincsenek korombeliek körülöttem, igazából senki sincs, akit olyan hűűű de nagyon barátomnak nevezhetnék, akivel ki tudnék mozdulni esténként. Hágában van pár ismerősöm, de ők is élik a kis életüket, és a hétvégi program egyeztetése sem olyan könnyű. Marad a kushadás a monitor előtt, és várni, hogy valaki bejelentkezzen otthonról és ráönthesd mennyire hiányoznak. Oké, nem ilyen rossz a helyzet, és semmi sem lehet tökéletes. De, hééé ti otthon! Nagyon hiányoztok nekem, irtóra elmennék pénteken a Gombába, vagy csak beülnék a Rózsába... Ez a bejegyzés külön szól számomra nagyon fontos személynek, akik bármennyire is érzem jól magam itt, bármit megadnék, hogy itt lehessenek velem és együtt élvezzük mindezt, nagy puszit dobok nekik oda messzire, 2000 km-re, szeretlek titeket: Tesókám, Ágicám és Timóm!!!