Kedveseim!
Továbbra is köszönöm a sok ajándékot, amit Tőletek kapok, mindegyiket megtartom, és a szobámban a "búcsúsarokban" kap helyet. Ide kerül az összes ajándék és kedvesség amit Tőletek kapok, amióta felmondtam. Külön köszönöm azt a csodálatos nagy virágcsokrot, amit valaki tegnap este nyolckor futárral küldött nekem. Hihetetlen, hogy mennyire mellettem vagytok! Köszönöm
De hogy valami vidámabbat is írjak... Ma fél nap lazítottam, és nagyon furcsa volt semmit sem csinálni. Plázáztam, étteremben ettem, vásároltam, mint egy hétköznapi ember. Nem hivtalalos szponzor ruhában, csak a kedvenc farmeremet húztam fel, egy egyszerű pólóval és kész. Hatalmas élmény volt, és borzasztó jó érzés is egyben. Avril Lavigne-t és Busted-ot hallgattam, túró rudit ettem, és szartam a sport-egyensúlyi diétára, csak egyszerűen jól éreztem magam Tesóval minden hülyeséget fel-és kipróbáltunk az üzletekben, hülye kiegészítőket vettünk fel, és egymáson röhögtünk, egymást toltuk a bevásárlókocsival, és nagyokat nevettünk. Nagyon jó volt, jól éreztem magam, és megvallom volt nem egy olyan pillanat, amikor eszembejutott, hogy na, ha most itt lenne a többi gokartos, még nagyobb hülyéskedést lehetne összehozni
Természetesen a délutánomat még mindig a Hungaroringen töltöttem, és pityeregtem rendesen, de mostmár próbálok így "gyógyulni", hogy a napom egyik feléből kizárom a gokartozást. Igaz, ilyenkor viszont a délutánjaimat és az estéimet duplán benn akarom tölteni, és duplán akarok szeretni mindenkit, aki ott van... Próbálok mindenbe kapaszkodni, ami életben tart, és még fel sem fogom, hogy mi történik.
SZERETLEK TITEKEEEET

                                 
Sziasztok Mindenki!
Megmondom az őszintét, hogy soha nem akartam blogot írni. Nem azért, mert bármi fenntartásom is lenne ezzel kapcsolatban, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem elég, ha itthon a kis naplómba néha napján belefirkálok valamit, amit fontosnak tartok. Most viszont mások ösztönzésére belekezdek, és blogot írok.
Elég hülyén érzem magam, mert fogalmam sincs, hogy mit szokás elsőre elmondania magáról az embernek, így arra gondoltam, hogy nem fogok hivatalos kisönéletrajzzal kezdeni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit csinálok. Aki rendszeresen fogja olvasni az írásaimat, az majd idővel megismer.
Fúú..nagyon köszönöm mindenkinek a szombati napot, aki eljött a hivatalos sajtótájékoztatóra, és utána velünk együtt sírta végig a búcsúztatót. Soha nem kaptam annyi szeretetet, amit abban a pár órában kaptam Tőletek. Tőletek, olyan emberektől, akik között volt olyan, akit még soha az életben nem láttam, mégis értünk sírt, mellettünk állt. Nagyon nehéz volt, amikor végre hivatalosan is kimondtam, hogy befejeztem a gokartversenyzői pályafutásomat, és 11 versenyszezon után kiszállok. Azt hittem, hogy Magyarországon a gokartversenyzés az emberek számára csak egy hétvégi szórakozást jelent, vagy egy hülyéskedést a haverokkal, amikor mindenki unatkozik, és akkor "gyerünk, nyomjunk néhány kört"... Soha nem hittem volna, hogy ennyi szurkolónk van, akiknek sokat jelent az, hogy kéthetente rajthoz állunk, és szívünket-lelkünket beleadva versenyzünk nekik egy jót. Én 11 évnyi versenyzés után távozom ebből a családból, és azt már most is érzem, hogy szörnyű lesz nélkületek. Hogy is lehetne ezen csak úgy túljutni, amikor 11 évig minden egyes nap csak a versenyzés körül forgott, amikor mindig teszteltünk, gyakoroltunk. Magyarországon a mini Forma-1-et hoztuk létre, egy nagyon jó kis versenysorozatot...
Szombat délután egykor, amikor a hivatalos sajtótájékoztató elkezdődött, még mosolyogva fényképezkedtem szurkolók tömkelegével, akik azért jöttek, hogy még egy utolsó képet, aláírást kapjanak tőlem, hogy pár biztató szót mondjanak nekem, vagy hogy nekem adjanak egy egész könyvet amely csak rólam szól, és amelyet ők állítottak nekem össze. Ekkor még bátor voltam, és úgy éreztem könnyen menni fog. Aztán amikor odaléptem a pódiumra, és bekapcsoltam a mikrofont, csak annyit tudtam mondani: "Üdvözlök mindenkit..." és elcsuklott a hangom. Az elnökségi tagok, a csapatom, a versenyzőtársaim, és a szurkolóim ültek velem szemben, és tudtam hogy most eljött az a pillanat, amikor ki kell mondanom: "gyerekek, ennyi volt..." Bármennyire is próbáltam, nem ment sírás nélkül. Elmondtam, hogy miért hagyom abba, megköszöntem mindent, kikapcsoltam a mikrofont... Több mint fél órán keresztül beszéltem Hozzátok, és láttam hogy szinte mindenki sírt, az elnöktől a szurkolóimon keresztül, a fotóson át a takarítóig, szinte mindeki... A beszédem végén ott álltam, potyogtak a könnyeim, ti pedig tapsoltatok. NEKEM! És ez mindennél többet jelentett. Ha csak eddig tartott volna az életem, már boldog lettem volna, mert láttam, hogy mennyi embernek tudtam boldogságot okozni azzal, hogy versenyeztem. Nagyon sokmindent kaptam tőletek, és most még tele vagyok érzelmekkel, amiket helyre kell raknom magamban. Természetesen soha de soha nem foglak elfelejteni titeket, és köszönöm mindenkinek a sok bátorító kedves szót, a mosolyotokat, a törődéseteket, és mindent...
Ígérem, itt leszek nektek mindig... Értetek vagyok...
Azthiszem mára ennyi elég is volt. Megint felkavarodtam érzelmileg...
Szeretlek Benneteket; Lív (Pipee)