Nagyon rossz napom van. Egyszerre veszítettem el két embert.

Egyiket egy év együttlét után. Egy év hosszú idő, hosszabb mint 8 hónap... Egy év boldogság, egy év szerelem, egy év szenvedés... De jó volt, és most vége... Teljesen reménytelen a dolog.

Feldobtam egy évet, miért? Hmmm... Egy emberért. Egy emberért, akit talán nagyon félreismertem, vagy nem,vagy nem tudom. Nem tudom hova tenni. Azt hittem, hogy hihetek neki. Hogy ha megismer rájön hogy nem kell félni attól, hogy nem jó nekem, hogy nem felel meg... Nem-e? Hmm... Érdekes. Ma egész nap sírok. Miért is? Egy emberért, aki állítólag nem jó nekem. Sírok, mert reménykedem hogy könnyebb lesz, de nem, sőt! Csak szenvedek. Szenvedek, mert olyat éreztem, amit még soha. Azt, hogy valaki elfogad olyannak amilyen vagyok, úgy szeret ahogy vagyok, mindenem. De nem. Nem tudom, hogy ennyire félreismertem e, vagy ilyen jó színész, vagy tényleg a herceg. Csak nem az enyém. Sajnálom. Mindenem odaadnám, hogy boldog lehessek vele, hogy szerethessem, hogy ne kelljen bujkálnunk, és hazudozni, hogy a mamánál van... Csak szeretni szeretném, de nem lehet. Nem mert nem. Még szerintem ő se tudja miért nem. Megszokás... Érdekes... Mert megszoktam valakit akkor már feleségül is fogom venni? Hmmm... Félsz az újdonságtól... Akit ismerek egy hónapja az nem újdonság számomra. Vagy ha meggondoltam a dolgot, akkor mi a fer? Szórakozni tovább a másikkal, és nem mondani meg, hogy hagyjuk az egészet? Hagyni addig, míg otthon ülve egész nap itatja az egereket? Ez volt a cél?

Nem tudom, csak azt, hogy fáj,és szenvedek. Azt érzem hogy mint egy darab ronggyal, úgy bánnak velem.

Mi a legjobb? A sajnálkozás. Hát igen... Sokra megyek vele. Sajnálom. Szép szó, csak egy a baj vele, a szívem nem gyógyítja be, és semmi nincs vele megoldva. Talán gondolkodni kéne, mielőtt cselekszik az ember. Mielőtt megvárja míg a másik megszereti, utánna meg ennyit mond, hogy csak rád gondolok, és miattad megyek iskolába, de akkor se hagyom ott a nőm. Mi ez ha nem játék? Elhitetni a másikkal, hogy jó lesz, és kell nekem, mert ahogy mondaná IMÁDLAK!... És mi maradt? Neki boldogság, a nőjével. És nekem? Szenvedés és sírás. Hát igen...

Nagyon rossz napom volt annak ellenére, hogy tegnap nagyon vártam hogy ma legyen. És tessék. Ma van és szomorú, csalódott, elkeseredett vagyok.

Tegnap beszélgettem egy nagyon kedves barátnőmmel, Vikivel, és megsajnáltam, mert nem talál magának senkit, aki szeretné őt, tiszta szívből igazán.

Jó ha van aki szereti az embert. Jó valaki,akire tudsz számítani, és tényleg jóban rosszban melletted áll. Jó ha van ilyen. Az én barátomban megvannak ezek a dolgok, csak ő nem romantikus, nem figyel rám úgy, ahogy az természetes lenne. Csak az a jó, amit ő jónak tart, és mindennek úgy is kell lennie. Az odafigyelés, és az érzelmek kimutatása nem az erőssége, bár én tudom nagyon jól, hogy szeret engem, és azt is hogy mindent megtenne értem, de mégse elég. Valahogy nem elég nekem, hogy tudom, érezni is kellene.
Az elmúlt hetekbe összehozott a sors egy sráccal. Első pillantáskor már levontam, amit le kell. Jófej, vidám srácnak tűnt, olyannak, akivel jókat lehet hülyülni és beszélgetni. Hát igen... Talán ez is volt a baj. Talán az, hogy akkor infón mellé ültem, talán az, hogy beszélgettünk, nem tudom. De akkor elkezdődött valami. Valami leírhatatlan. Szavakba nem tudom kifejezni. Hát igen... Már három hete ismerem, már három hete minden este vele beszélek, minden reggel őt látom, minden nap vele vagyok. Csak egy bibi van, a barátnője. És nem is a lány a baj, hanem hogy ma elkapott egy érzés, egy nagyon rossz és fájó dolog. Az hogy hiába tennék meg érte akármit is, nem lenne az enyém. Ma valahogy ezt éreztem. Hiába ragaszkodom hozzá, hiába tennék akármit is... Elbizonytalanított. Elbizonytalanított az, hogy hiába jó és szép és imádom, viszont mégse az enyém. És valahol elkapott az az érzés, hogy nem is lesz... Hogy nem akar, hogy ...

Mit is írhatnék a hétvégémről? hmmm... nem sok mindent. Úgy telt mint általában szokott: unalmasan.

Szokás szerint ezen a hétvégén is sikerült a párommal összeveszni. Már megszoktam. Már beletörődtem. Már nem érdekel. Most csak rajtam múlik a kapcsolatunk. Azon, hogy meddig bírom még ezt így. Majd kiderül. Vannak más tényezők is, amiket mások nem látnak, amiről nem tudnak, de van, és ez a baj.
Egy év az életemből, amit vele töltöttem. Egy év, és mégis feladnám...
Érdekes dolog. Nem tudom mi lesz, csak azt hogy szeretném már a dolgok végét látni, azt hogy helyre jön-e a dolog, vagy... (aki ismer, tudja mik a pontok) Nem tudom mi lesz, de már jó lenne tudni. Majd az idő mindent megold...

Csak ezzel az a baj, hogy az érzéseim nem szabályozhatóak. Ami jön az jön, hiába akarok ellene akármit is tenni. Bizonytalanság... Mikor lesz már vége?...

Hát igen... Nagy ritka ha valaki úgy tér haza,hogy kicsattan a boldogságtól. Mostanság velem nem volt ilyen. Sokminden történt, nem éppen kellemes dolgok, de hát nem lehet mindig minden jó. Rég éreztem igazi boldogságot. Most valahogy azt érzem. Bár igazság szerint nem tudom miért. Vagyis tudom, csak azt inkább nem írom. .

Kezdem érezni,hogy vége a bizonytalanságnak. Fogalmam sincs miért érzem ezt, mert nem történt semmi, csak egy átlagos, unalmas iskolanap. De mégis más. Hogy miért?Hmmm... Csak úgy. Csak úgy jó.

Hát, a mai napom mélyen a szívemben az emlékezésről szól. Egy hónappal ezelőtt temettünk el a nagymamám. Egész életemben velem volt, itt élt velünk, vele nőttem fel. Nagyon fájdalmas volt a búcsú, és még mindig az. Ha meghallok egy szomorú számot, már a sírás kerülget. Nagyon hiányzik De sajnos ez ellen már nem lehet mit tenni, el kell fogadni. Úgy próbáltam felfogni a dolgot, hogy neki sokkal jobb, nem szenved többet.


Na elég a szomorkodásból. Ma nagyon fárasztó napom volt. Hihetetlen ez az iskola. A harmadik hetet kezdtük, és még mindig nem tudják a tanáraink, mit is kellene tanítaniuk. De kitalálhatnák már hogy mit kell tanítani, meg azt is, hogy amig nem tudják, nem kell bejárni!

De azért vannak órák, és persze órák között szünetek is... Hát igen, a szívfájdító szünetek. Ma szintén folytatódott a bonyodalom. Hát igen, ez az én formám... Voltak ma szép pillanatok, bár ahogy kiderült, ez csak nekem volt szép. Hmmm. Hát igen...Csak egy a baj, megint reggel lesz és iskola és szünet és megint kinnt leszünk, és megint rám néz... Azokkal a szemekkel. Nem tudom mi lesz a vég, azt meg még kevésbé tudom, meddig lehet ezt így csinálni, játszani a másikkal. Majd kiderül...

Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott, hogy bemutatkozom. Nikica vagyok, egy 19 éves vidéki lányka. Az ötletet, hogy internetes naplót írjak egy kedves ismerősömtől koppintottam. Tetszenek az írásai, és úgy gondoltam, én is megpróbálkozom vele. Veszteni úgy se fogok vele semmiit. Talán még nyerek is.
Más a gondolatai, a gondjait szavakba önti, én inkább kiírom "magamból". Ezekben a napokban tiszta káosz az életem. Sodródok az árral. Szokott ilyen lenni, csak a mostanival aza baj, hogy nem látom a végét, mikor lesz ennek az őrlődésnek vége. Nem tudom meddig fog tartani, és azt se, meddig bírom még. Nehéz úgy élni a mindennapokat, hogy sehova és senkihez nem tartozol, nem találod a helyed a világba. Annyiban viszont szerencsés vagyok, hogy az iskolakezdéssel megismertem egy igaz barátot, ami a mai világban olyan mint a fehér holló. Haverok szintjén el vagyok eresztve, az annyi van mint a sár, de igazi barátnőm... Most úgy érzem akadt egy. Hasonlít rám, mind a neve (Viki), mind az érdeklődése, szinte mindene.

Ezért örülök, hogy elkezdődött az iskola, más részről a magánéletembe ekkor kezdődtek a dolgok. Belépett a képbe egy olyan személy, akire álmomba sem mertem gondolni. Egy srác, aki miatt teljesen a feje tetejére állt minden. Soha nem gondoltam volna, hogy a párom lassan egy év ott hagynám valakiért, akit ismerek két hete. Azt hittem ilyen nincs, csak a mesékbe. Hát tessék. Mégis van .Megismertem valakit és felborult az életem. De mégse dőlt romba minden, csak káosz lett a vége. Vagyis nem a vége, mert közel nincs vége a történetnek, csak az a baj, hogy a végét még én se tudom... Majd kiderül!