Mondtam-e már hogy benned az égiek gyúrták össze a jót, és hogy olyan fontos vagy nekem...
Régen még a játszótéren is láttam hogy egyre forog a világ
-veled és velem-
Bármi jött ezután, bárhogy nőtte ki testünk egyre a régi ruhát
-szívünk nem formálta át-
Az évek súlya s mi úgy tartjuk ölelőre azóta magunk, hogy bárhol otthon vagyunk.
És jó ha megérkezel és látod mi a gondom éppen
s arra emlékszel vissza velem mennyi mosollyal és szépen éltünk régen, és, ha ma mégse tehetjük az nem csak a mi hibánk.
Furcsa ma már ha az ember az embert megszereti igazán
-olyan feltétlenül-
És baj ha éri, nem múlik el minden egyszerre nyomtalanul
-így bízni majd megtanul-
Rólad épp ezért a csendben is néha csak félve hiszem hogy igaz, hogy el nem felejt a gyermek benned engem, és ettől úgy örülök ma neked
hogy hinni ebben lehet.
És jó ha megérkezel, és látod mi a gondom éppen,
s arra emlékszel vissza velem mennyi mosollyal és szépen éltünk régen, és ha ma mégse tehetjük az nem csak a mi hibánk.
És ha néha még szokatlan tán úgy látnom téged hogy elmúlt már az a néhány év, s mi lassan elengedjük a tegnapunk s mi közös bennünk...

... voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon
kisgyermek lesett rajtam át
és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben
tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek
és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért
szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért

Voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon
magamba zártam a Napot
és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig
míg a forróság elégetett
és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak
és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak

Voltam már minden a világon
mit teremtett az önvaló képzelet
voltam kérés, válasz és üzenet
vallomás és búcsú
álom és ébredés
csorgó vér és heves lüktetés
zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon
voltam valóság bár azt hittem álmodom
voltam nevetés és sikoly
voltam könnye örömnek, bánatnak
voltam társa egyedül a magánynak

Voltam már minden
és nem maradt belőlem semmi
most azt sem tudom merre kell menni
nem tudom mi hív és mit kell tenni
hisz kit érdekel?
mit számít mi voltam?
engem is csak az érdekel
mi lehetek még

Reménykedek...
talán egyszer... még Ember is lehetek...

Hátunk mögött éppen néhány év,
de vajon mennyi vár ránk még?
A szívünk örök tűzben ég.
Ne hidd hogy a gyávaság megvéd,
a vágyad semmitől nem fél,
mindig tudd hogy merre mész.

Húszon innen, vagy már azon túl,
minden régi a sorsunk lesz csak új,
indulunk most négyen négyfelé,
Vezet majd egy láthatatlan jel,
legbelül egy hangos dallam kel,
hallom jól,
megölel a zene ami szól.

Csak élünk ahogy bárki,
nem a holdról jöttünk mondhatsz bármit,
nem fontos hogy mindig jónak láss,
de ha elkap az az érzés,
ami elragad már nincs több kérdés,
ma megtettük késő bánni kár.

De most a mi dalunk szól
Végre mi jövünk már
Végre csakis az a jó
A szívünk szabadon száll
Láss a falakon túl
Végül mindenki más
Mégis közös az út
Együtt sodor az ár.

Rajzolnak az életünk falán,
Sok az eltúlzott szabály,
Nincs az, aki a szívünkbe lát.
Feltépem a szobám börtönét,
Tudod úgy elrepülnék,
A valóságtól elszakadnék.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

„Ilyen egyszerű az egész.
Mama mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak…
Majd jön, akit keresek… ha akar…
Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül.
És a nagy kapkodás közepette elfelejtettem, hogy én mit akarok, hogy én ki vagyok.
A boldogság közel van. Itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.
De nincs baj mamikám, mert én tudok szeretni, és nem vagyok egyedül…”



[ tovább.. ]

"Ha megtenném, amit nem teszek,
ha nem hinném amit elhiszek,
már többet tudnék az elhallgatott mondatokról.
Ha véletlen annyi mindent nem értek,
hogy egyre jobbnak érzem amit megértek és szeretem azt ami azt jelenti amiről szól.
Én szerettem azt akit nem szabad és vártam arra ami elmaradt, és hibáztam néha akkor is ha igazam volt.
De bevallom nem lettem boldogabb,ha elhittem érthetetlen dolgokat.
Az igazság közben mindig olyan egyszerűen szólt.
Ha megkérdeznéd amit nem kérdezel, ha elmondhatnám amit nem mondasz el, én szólnék arról hogy mennyi mindent elhallgattunk még.
Gyanakszom arra ami homályos és örülök annak ami világos és merem szeretni azt aki csak egyszerűen szép."