"Újrakezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol..."

Mert valahol létezel, valahol én is,
egy világ, egy tér, más dimenziók, s
ha keresztezzük is egymás útjait, mi már sohasem "találkozunk".

De aki ismer, az tudja, hogy ez mikor és miért született, aki meg nem, az nem is fogja soha megérteni.

Tegnap megtanultam valamit..
Mégpedig, hogy aki nem képes elfogadni a hibáidat, és indulatában sem a benne rólad lévő kellemes emlékekre, vonásokra, élményekre gondol, és ha nem is képes erre, csak azon gondolatok motoznak a fejében, hogy mit és hol és hogyan rontottál el, az sohasem szeretett téged igazán...

Mert ha szeretsz vkit, a hibáival együtt is képes vagy őt szeretni.
Így visszagondolva arra, amiket hallottam, megrökönyödtem. De nem is igazán azon, hogy a hibáimra figyelmessé tettek, hanem hogy csak arra tettek igazából figyelmessé, s közben végig csak azt hallottam, hogy én nem becsültem a másikat. Pedig ez nem igaz..
Aztán belegondoltam, de tényleg csak gondoltam, és nem volt könnyű, egyáltalában nem volt az - mert eddig sem gondokoztam rajta-, hogy neki is vannak hibái. Neki is vannak számomra nem tetsző vonásai. Nem is egy, nem is kettő. De ezek mind szerethetőek voltak benne számomra. Hogy mackósabb és nem egy deszka, hogy pöfékel, mint egy gyárkémény és sokszor köhög is tőle -persze szerinte nem ettől van-, hogy rendetlen, mert sokat dolgozik és fáradt, holott mások is sokat dolgoznak, és fáradtak, és néha rendetlenek, de ő mégis törekszik... nem szóltam, mert nem azért voltam vele, hogy a hibáit keressem, hanem, hogy velük együtt szeressem.


S hogy szóvá tettem-e bámelyiket, avagy sem, s hogy szóvá tette-e ő valamelyiket is bennem, avagy sem, ezek már mind csak árnyak és emlékek.

Ő figyelmessé tett rájuk engem, tudom és emlékszem, és én is őt 1-2-re. Ő talán megpróbált elfogadni engem így, én viszont elfogadtam.

Mert szerintem a hibáink csak még különlegesebbé tesznek bennünket.

És nem akkor szeretsz valakit, ha csak a szépet vagy képes meglátni benne és a hibáira figyelmessé válni, hanem ha a "hibái" képessé tesznek téged arra, hogy azoktól csak még vonzóbb egyéniségnek tartsd a másikat.

Nekem sikerült, talán egyszer majd másnak is fog.


“Ha beismerjük félelmeinket, akkor leszokunk arról, hogy más embereket hibáztassunk… Amikor elfogadjuk, hogy többé már nem kell tökéletesnek lennünk, és érzelmeink egyik fő mozgatórugójaként félelmeinket nevezzük meg, szeretteink erre reagálni fognak. Sérülékenységünk beismerése jobban működik, mint mások sértegetése.”
(Andrew Matthews)

Eltörtem ma egy csészét... évek óta nem törtem el semmit

Nem tudom mi van velem.
Egyszerűen kicsúszott a kezemből.
Aztán hármat pattant a parkettán, majd a fürdőszoba kövön, és bár reménykedtem, hogy túléli az esést, mert olyan szépen pattogta túl az első ketőt, a harmadik végső pattanásnál mégis 100 felé pattogott...
minden csupa üvegszilánk volt, mintha csak egy jégcsap hullott volna a fáról az aszfaltra, és lövelt volna szerte szét több tucat csillámló darabra.
Szép volt, de eltörtött...

Zajlik a sok kis játszma,
Mindenki őrülten játsza
Azt, hogy 'szeret vagy nem szeret',
Vagy hogy mennyiért éri meg.
De ha voltál néha egy kicsit is boldog,
Hát ne szégyelld a szerencséd,
Hisz' alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

És hazudnak megfontoltan,
Behízelgő modorban,
Éppen ugyanúgy ahogy régen,
'Érd be a kicsivel szépen!',
De mégsem fárad belé a szíved,
Aki megöl azt is ölelnéd,
Alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

"Mert annyi mindenről álmodtál,
De idegen ágyakban ébredtél,
Kevés volt amit megtudtál,
Mert alig hitted, ha értettél..."

Annyi mindenről álmodtál...



Mert játék az élet, ezt "értsd meg" kérlek...
Játék csupán a "szerelemért", melyet oly sokan játszanak, de csak kevesen ismernek. Azt hiszed ismersz, azt hiszed ismerlek, de mindketten tudjuk, hogy még messzemenőkig nem.
DE ez nem baj, hisz előttünk az élet, semmi sem egy nap dől el! Te sem és én sem, és az sem amit érzek, vagy amit te érzel.
Adj időt a jónak, adj időt nekem és magadnak, ne arra gondolj, mi jöhet holnap, csak annak élj ami ma az öledbe pottyan. Lehet, hogy ez csak egy jó pillanat, vagy csak "7 másodperc" és talán csak ennyi az élet, lehet, hogy egy kósza mosoly a sok szellemkép közt, vagy csak egy mondat, egy szó, egy jelenség, egy esőcsepp, vagy egy hópihe, de kérlek, ha többre nem is, de 5 percre, és ha másért nem is, legalább önmagadért, vagy „értem” próbáld meg meglátni bennük a szépet...
S talán, ha tudsz örülni annak a bizonyos 7 másodpercnek, akkor majd nekem is fogsz tudni, és megérted amit legbelül és csakis érted érzek. Azt, amit miattad és tőled, és érted érzek, amiért változni lennék képes.
Akarod-e, vagy sem, életemben először és utóljára vagyok erre képes... nem tudom miért és hogyan, nem is akarom tán sohasem tudni és érteni az okát, csak élvezni az édes tudatlanságot, hogy nem érthetek meg mindig mindent.
S hogy kihúny-e a láng még mielőtt ideérsz?
Te döntesz akarsz-e a szél lenni, mely parázsom újból felhevíti...

Egyet kérek csak, hogy ne gondolkozz annyit! Csak érezd a szelet, mely lépéseid kíséri, a forró parázst ahogy a bőröd égeti, a csillagok mindenhatóságát melyet az égre nézve érzel, s a lágy nyári esőt, mely az arcodhoz érve ébreszt.
Csak legyél mellettem, legyél velem, és ne gondolj folyton arra, hogy mi lehet még holnap, vagy másnap... annak élj, Aki most vagy és ma és mellettem, azért, Aki én lettem és még lehetnék melletted...

"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl."

Nincs többé Für Elise, nincs többé Abigél... S Hol van már az a Régimódi történet, hol vannak már azok az igazi, magyar, Szabó Magdás képzelgések...
Hamu és por, egy árva gyertya láng, s a polcokon a sorok közt is már csak a megsárgult papírlapok árnyéka vár.

In memoriam Szabó Magda / 1917-2007 /

Az életigenlés egyigaz valósága:

Rájöttem, hogy az életben minden és mindenki egy ideált hajszol, egy elképzelt "tökéletest", és addig, addig hajtja, míg rá nem jön, hogy nincs is valójában létező tökéletes, olyan ember, akit elképzeltünk magunkban...
Kiábrándulás? Lehet.. de talán ez a legfontosabb felismerés az életben.
Rájönni, hogy a világ nem csak egy képzelt ideával, egy csillagjeggyel lehet kerek, hanem valaki olyannal is, akit csak úgy elénk "dob" az élet.
"Valaki"aki lehet, hogy nem az a jólfésült mama kedvence, és nem is egy szelíd motoros, vagy egy őrült lánglovag, de mégis képes megremegtetni a lábadat.
S hogy mi ebben a csoda?
Ha képes vagy meglátni benne azt, ami igazán megmozgat.
Ha a sok elképzelt közt észreveszed az elképzelhetetlent.
Azt, akire sosem gondoltál volnál, de mindig is megérdemelted.
Sőt, talán az egyetlen, akit igazán megérdemelsz!

És akkor lesz az ember igazán boldog, ha képes lesz ezt észrevenni valakiben és megérteni, hogy nem minden alma alma, és hogy nem mindig a piros az, ami hozzánk passzol, hanem néha a kicsi zöld lehet az, amire mi igazán vágyunk.

Két fél egy egész?! Akarsz hinni benne?


Bevallom őszíntén, én sokáig a tökéletest kerestem, és nem hittem el, és ma sem hiszem, hogy akár a horoszkópok, akár a csillagjegyek döntik el helyettünk, hogy ki kihez illik és kihez nem, mert ez max útmutató lehet.
Sokak szerint a csillagokből születtünk, és a sorsunk is megvan írva bennünk, ahogyan az Only You-ban is mondta ezt egy idős öreg úr R.D.Jr-nak, amikor az a csillagokat nézte az égen.

Én már nem keresem az ideáimat... miért? Mert már találkoztam olyannal, aki bár külsőre nem a mostani ideám, viszont pont olyan, amiért ezelőtt 5-8 évvel odavoltam Bruce Willis-ért, vagy épp a Five aktuális rosszfiújáért. Ezt viszont azóta elfeledtem, mert ahogyan az évek, úgy az emberek is változnak, más idők jönnek, új ideák, változunk, átváltozunk, és megáltozunk. Az viszont, ha évek múltán ráébreszt minket valaki, hogy miért is imádtuk a karakterét régen valakinek, aki már már ő is lehetne, az az igazi felismerés!
Amikor elgondolkozol azon, hogy miért remeg meg a lábad, amikor meglátod, miért remeg a hangod mikor meghallod... miért érzel bizsergést a gyomrodban mikor átölel és miért akarsz a legszebbnek látszani előtte?
És csak töprengsz és töprengsz, de nem jössz rá a remegés és a bizsegés okára, vagyis azt már tudod, hogy miért történik mindez, mert elcsattant a "szikra" köztetek, mert csodát tudott művelni benned, de azt még mindig nem érted, hogy miért pont ő? Miért egy olyan valaki, akit már régen "elfeledtél", akiről csak legtitkosabb vágyaidban mertél fantáziálni?
De mégis megtörtént és bár lassan érteni kezded ami történik körülötted és benned, még mindig képes vagy nap nap után csodával ébredni, csodaként vágyni rá és utána, megélni a percet, a pillanatot, amikor újra megláthatod.

Szerintem ez a szerelem... és szerinted?

Ne kérdezd, mellém ülsz-e, ha egyedül ér, ami bánt
Kegyetlen perc már rám is várt.
Mesélj, mondd el benned merre tart a világ
Mi az mi fűt, mi hajt tovább?

Segíts, ha elfeledném, nemcsak ünnep vár,
Hogy nem mindig szép, de nem mindig fáj,
Hát követem, bárhová hív már.

Valahol egy álmos éj mélyén
A dallamokba bújt szavak végén
Éreztük, hogy nincs is szebb bolygó,
hogy minden, minden épp így jó.
Mert minden árny próbál,
És minden fény formál,
Hát nem mindig szép, de nem mindig fáj
Szeretem minden percét már.

Kerestem mindenhol és rám talált ami kell,
Azért nincs út, hogy tévedj el.

Segíts, ha elfeledném, nemcsak mámor vár,
Hát nem mindig szép, de nem mindig fáj
Viselem minden arcát már.

Valahol egy álmos éj mélyén
A dallamokba bújt szavak végén
Éreztük, hogy nincs is szebb bolygó
Hogy minden, minden épp így jó
Mert minden árny próbál
És minden fény formál
Hát nem mindig szép, de nem mindig fáj
Szeretem minden percét már.