Most a sírás kerülget! Nem az idő múlása miatt. Csak már nem emlékszem az érzésre és ez megrémít. Szinte nyomtalanul eltűnt az éltemből és a lelkemből. Elfelejtettem mit jelent tartozni valakihez, hogy ott van amikor szükséged van egy vigasz szóra, mikor reggel felébredsz és a szíved jobb oldalán ott piheg az az ember, aki az életet jelenti a számodra. Elmerengsz életed letűnt korszakán és olyan, mintha az egészet csak álmodtad volna. Nem is létezett. Úgy vágysz erre az érzésre, mint egy falat kenyérre. Suhannak a napok egymás után és még mindig semmi. Nézed a kézen sétáló párokat és irigykedsz. Irigykedsz azon, hogy neked is jogod van a szerelemhez, boldogsághoz, de valahogy mindig sikeresen elkerül. Majd sok magányosan töltött órák, napok, évek után azon kezdesz tépelődni, hogy veled van a baj. Hiszen mindenki megtalálja a neki szánt párt és te még mindig egymagadban. Egyre többször azon kapom magam, hogy elemzem a döntéseimet, a gondolataimat, a szituációkat. Próbálom megfejteni mi az amit rosszul csinálok. Arra rég rájöttem, hogy a külsőnek semmi köze a bologsághoz. Pedig van néhány nő körülöttem, akik fennhangon ezt akarják megerősíteni. Ezúton üzenem neki, pontosan annak az egyszem lánynak, aki nem tartja magát elég vonzónak ahhoz, hogy egészséges párt találjon magának. Minden nő gyönyörű és rendkívüli, csak a mi férfi társadalmunk kényszeríti rá a nőkre a szexháziállat szerepét. Nálunk nem udvarolnak a férfiak, hanem ledöntenek, vagy igyekeznek leigázni. Pedig már régen nem vagyunk a középkorban. Hál'Istennek máglyára nem küldhetnek. Megszűnt a tisztelet, és megszűntünk nőként létezni. A hidegháború vége egyúttal a kapcsolatok végét is jelentette.
Az elkorcsosult erkölcsi norma kigyomlálta a valódi női és férfi szerepeket. Elvétve találunk olyan asszonyt, aki felnéz, és büszke partnerére. Sorra veszem gyerekkoromban látott ideálisnak vélt házasságát. Legalábbis ők azt hitték, hogy ideális. A konklúzióra felnőttként jöttem rá, a férfiak, nem feleséget akarnak, hanem cselédet. Igaz, igaz, ebben mi is jó nagy részben hibásak vagyunk, mivel igába hajtottuk fejünket. Talán ha kölcsönösen tisztelnénk egymást, akkor nem kéne egymásra mutogatni. Tisztában vagyok azzal. hogy ez nem újkeletű dolog, és ebben mi is hibásak vagyuk, de beengedjük életünkbe azt a sok szarságot, ami a civilizáció fellegvárából érkezik. Tény az is, hogy a nők akarták az emancipáltságot, de nem hinném, hogy ilyen áron. A szüfrazsettek sem azt szerették volna elérni, hogy ne tiszteljék és tartsák őket nőnek. Pusztán észt követeltek maguknak. Kérd és kapsz! Legközelebb alaposabban gondoljuk végig vágyainkat.
Kicsit elkanyarodtam a gondolat menetemtől próbáltam a felelősséget másra áthárítani. De tény, hogy egy jó nagy adagban mi is hibásak vagyunk. Menjünk végig egy forgalmas utcán és nézzük meg a nőket. Én imádom nézni őket! Szerintem a világ legszebb női nálunk élnek! Mégis az a tévképzetük, hogy nem elég jók. Ha vennénk a fáradtságot és alaposabban megnéznénk egy nőt, akkor rájönnénk, hogy mindegyikben van valami szépség. Nem egy szép ruhától és a legtökéletesebb
idomtól lesz valaki igazi nő. Egyszerűen a nőiességének totális megélésével válik azzá.

Talán sikerül! Évek óta arról álmodozom, hogy könyvet írjak, de nem volt hozzá elég kitartásom és türelmem. Hát igen a napló írás sem ment. Jó teszt lesz magam számára, hogy képes vagyok e folyamatosan írni és fenntartani az érdeklődés!
Mindenki menekül az egyedüllét elől. Nem arra gondolok, amikor nincs párja az embernek, hanem mikor a saját gondolatai elől nincs menekvés. Gondolkozol és gondolkozol. Egy perc nyugtod sincs saját magadtól. Néha az őrületbe kerget. Jó lenne elérni a töprengés nélküli állapotot. Állandóan az jár fejemben hogyan kéne másképp csinálni az életemet. Ha jól belegondolok mindenki keres valamit. Ki társat az életéhez, ki munkát, ki lakást, ki a saját benső tiszta énjét, ki több pénzt és még sorolhatnám mi mindent keresünk. De vajon ami igazán fontos azt meg is találjuk? Folyamatosan keresem az életemben önmagamat, elemzem a döntéseimet, már ha megmerek tenni egy elszánt lépés saját magamnak. A sok agyalás következménye az, hogy közben nem teszünk semmit, csak elmélázunk a vágyainkon. Nem merünk elszánt lépéseket tenni életünk jobbá tételéhez. Miért a kérdés? Félünk a kudarctól. a minket érő kritikától, a döntéseink súlyától. Ha igazán elgondolkozunk a félelmeinken és a meg nem lépett döntéseinken egy idő után tuti, hogy magunkat fogjuk ostorozni. Mi történik akkor, ha nem sikerül egy állás interjú, vagy akkor ha egy kapcsolat nem jön össze, vagy újra haza kell költözni, mert nem bírjuk fenntartani az albérletünket? A válasz egyszerű, semmi se fog történni. A világ nem dől össze, holnap újra felkel a nap és akiket szeretünk holnap is szeretni fognak. A hangsúly a döntések meglépésén van. Hiszen büszkék is a megtett lépés után lehetünk magunkra.