Minden ember a nagy szerelemet keresi az életben, mindenki boldogságra és szeretetre vágyik. Valószínűleg még én is…viszont mi van ha én már ezt a valakit „megtaláltam” és ott van az orrom előtt azonban mégsem veszem észre? De motoszkál bennem valami, valami ami nem hagy nyugodni, pontosabban VALAKI…de nem tudok vele mit kezdeni, viszont tudom, hogy egyre jobban húzom ezt a dolgot és arra gondoltam mi van akkor, hogy ha már túl késő lesz, ha túl sokáig halogattam a döntést. Azonban azt is tudom, hogy VELEM VAN A BAJ, ha nem adnék minden ember, minden apró, pici, hülye, irigy, gúnyos megjegyzésére akkor talán még/MÁR BOLDOG is lehetnék. Most ezen dolgozom, ezen, hogy ezt leküzdjem, hogy megtanuljam elengedni ezeket a megjegyzéseket a fülem mellett.
Hiába keresek másvalakit, hiába próbálom felejteni, mert még ha egy pár percre is találkozunk akkor megfordul a világ körülöttem, és hiába tetszik annyira ’a fiú’ ő ilyenkor háttérbe kerül sőt még hátrébb…Nem tudom elfelejteni akármennyire is szeretném, nem megy…és már lehet, hogy NEM IS AKAROM!!!


Csöndes kis estén, a gondolat szárnyán
Elszállok hozzád, hogy ne legyél árván.
Lehullik szememnek nagy bánata,
Csókot lehelek bánatos ajkadra.
Reggel, ha felébredsz észre, fogod venni,
Kicsiny szobácskádból nem hiányzik semmi.
De hogy én ott voltam, megtudhatod könnyen,
Hófehér párnádon ott csillog a könnyem!

Valamitől nagyon félek, de vajon miért? Sajnos ezt magam sem tudom, amikor már érzem, hogy nem fogom tudni megtenni, össze fogok csuklani...

És igen megtörtént és ekkor jött el az a pillanat, amikor bennem is összecsukott/megtört valami... elsírtam magam... pedig már hányszor megfogadtam, hogy többet nem sírok senki előtt, de nem sikerül egyre gyengébbnek érzem magam, egyre pesszimistábban állok hozzá mindenhez (és sajnos, hiába van nekem ennyi irtó cuki barátnőm, akik próbálnak lelket önteni belém). Valahogy nem megy az, hogy azt mondjam, hogy márpedig odaállok, és igenis megteszem, nem érzem hozzá elég erősnek magam, úgy érzem, egyre döntésképtelenebb vagyok, régen mindig volt véleménye mindenről és azokat el is tudtam és mertem mondani, mostanra mindez eltűnt, köddé vált. Mindig és mindenért szomorú vagyok, van, hogy olyan dolgok vágnak földhöz, amiken máskor nevetek, egyszerűen sírógörcsök törnek rám, amiért érzem, hogy semmilyen téren, nem teljesítek úgy, ahogy azt tőlem elvárnák. Van valaki, aki egyre kevésbé foglalkozik velem és ez az, ami a világon a legjobban fáj, azt hiszi, hogy már teljesen felnőttem és mindent meg tudok oldani egyedül, pedig ez nincs így... olyan jó lenne, ha legalább néha kicsit mellém, állna és segítene és megértene néhány dologban, de ez teljesen megszűnt. 2 értelmes mondatot nem tudunk váltani, viszont ha neki van valami baja én, mindig meghallgatom, még ha valami más dolgom lenne helyette, de ha én szeretnék megosztani vele valamit, akkor mintha a falhoz beszélnék, meg se hallgat „se kép, se hang". Ezzel szemben, ha valami mégis kiderül, amit nem tudtam( elmondani neki akkor számon kéri rajtam... és újra „SE KÉP, SE HANG"...

Éppen ezek a dolgok miatt alakult ki bennem az a félelem, ami már elhatalmasodok rajtam, egszerűen rettegek attól, hogy csalódást okozzak azoknak, akiket szeretek, hogy lássam a szemükben, a csalódottságot (az ismételt csalódottságot BENNEM)...

Viszont mégis a legjobban attól a valakitől félek, aki a legnagyobb ellenségem, azaz MAGAMTÓL...

Azonban rájöttem arra, hogy valaki/valami nagyon hiányzik az életemből... egy kis szerelem és szenvedély valószínűleg kihúzna ebből a negatív életszemléletes helyzetből. Viszont méláztam már azon is, hogy lehet, hogy ennek az oka is én vagyok, túl komoly lennék? Mostanában a lányok többsége szeleburdi, folyton röhögcsélő gyerekes életmódot folytat, (lehet, hogy ez annak a következménye, hogy velük még nem történt semmi igazán rossz dolog, és nem értik az életet (mondja ezt a nagy életfilozófus). De manapság ez a menő, ez jön be mindenkinek? Hát, ha én megszakadok, sem fogok tudni soha ilyen lenni... ez nem az én világom, én ennél már úgy érzem picit érettebb, vagyok, de lehet, hogy én NEM is AKAROK ilyen lenni, sőt... én szeretem amilyen, vagyok (kivéve azt a sok száz percet, amikor nem...).

Lehet, hogy néha kicsit túl őszinte vagy túl bunkó esetleg érzelmes és bájos vagyok, de vannak barátaim, és úgy érzem ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy annyira nem vagyok rossz ember...

Van valaki az éltemben aki, nem akarja elrontani a kedvem csak azért, mert vele valami igazán rossz történt, hallgat, csendben magában oldja meg problémait... és amikor én ezt utólag megtudom, rájövök, hogy miért is volt olyan furcsa, eszembe jut, hogy magában őrlődött, amíg én a nyavalyás pasi ügyeimmel és egyéb jelentéktelen dolgokkal traktáltam...

Egyre jobban kezdem megismerni Őt, és egyre jobban tetszik az, amit látok, Ő egy igazán jó lány és nagyszerű barátnő, úgy érzem Te vagy az, akihez igazán közel kerültem, és olyan dolgokat tudok megosztani vele, amiket nem sok mindenki tud, sőt csak egyetlen egy valaki (N.). Azonban már tudom, hogy ráleltem egy olyan fantasztikus barátnőre, akivel megoszthatom minden bánatom és örömöm (NEM közhely, és fordítva is, úgy érzem nagyon jó, kijövünk egymással ez az, ami ebben az egész „megújult" életemben a LEGJOBB!

Köszönöm, Pen!

És most jön az a dolog, hogy mielőtt mindenki félreértené a dolgokat Penen kívül még csomó IMÁDNIVALÓ barátnőm, van: pl.: Noja, Nanna, Drazsé, Judy, Bebeka, Mimim és persze az osztály többi jó fej része, valamint a 'bések' és persze Kántor Timi.

Itt ülök egy széken és csak figyelem az embereket… táncolnak, jól érzik magukat… még az öreg bácsik és nénik (ha lassan is) de ropják… nagyon édesek. Férjek és feleségek, barátok és barátnők, párok ismerősök… táncolnak, nevetnek, látszik, hogy jól érzik magukat egymás társaságában… Egy lassú számot kezd játszani a zenekar, a párok egymásra néznek 2 pillantással, kitalálják mire is, gondol a másik… szerelmesek, a parketten egymás nyakába borulva lépegetnek, néha pár szót egymás fülébe suttognak… látszik, hogy szeretik egymást… És amikor feleszmélek, hogy ismét elbambultam, eszembe jut, hogy vajon miért is járatom az agyam ilyeneken? Valószínűleg azért, mert én is szeretnék egy ilyen pár egyik tagja lenni és ennyire SZERETNI valakit. Viszont ismét közeledik az a bizonyos nap… az a nap, aminek, a legszebbnek kellene lennie az egész év során. De mi van akkor, ha azt veszem észre, hogy ezen a csodálatos napon én otthon ülök egyedül, és azon rágódom, hogy vajon hol van az a valaki, akinek küldhetnék egy sms-t, ha épp szomorú vagyok, akit felhívhatnék csak úgy, amikor úgy érzem… és akinek kereshetnék egy igazán személyes, romantikus, érzelmes és minden gondolatomat tükröző Valentin-napi ajándékot...

Egy pillanat, amikor azt érzem, hogy, igen, van esélyem, és akkor jön egy következő pillanat, amiben teljesen elveszítem a reményt, összetörök és szenvedek, persze ezt is csak magamban úgy, hogy lehetőleg senki ne lássa. Egyszerűen feleslegesnek tartom azt, hogy beszéljek róla bárkinek is, mert nem tudom olyan szavakkal kifejezni, hogy az a valaki megértse azt, amit érzek, így inkább nem beszélek róla. De ez nem azt jelenti, hogy nem is akarom megosztani az érzéseimet senkivel, ellenkezőleg, nagyon is szeretném, de hiába mondom, ha csak egy 'aha' vagy egy bólintás rá a válasz. De végül is, ezt is meg tudom érteni, mit lehet egy ilyen helyzetre mondani, leginkább semmit... nem tudom, mit várok... valószínüleg én sem tudnék ilyen szituban mást mondani...

Talán, ha most megpróbálnám ide leírni, hogy mit is érzek, akkor valószínűleg azt mindenki, aki elolvassa nyálasnak, csöpögősnek és gyerekesnek tartaná... viszont nem kéne rá semmit mondania... úgyhogy ezeket, a dolgokat inkább megtartom magamnak... de még az sem biztos, hogy azok a dolgok, amiket érzek azok, valódiak. Lehet, hogy csak egy hirtelen fellángolás és egy szimpatikusabb valaki láttán egyből elmúlik. Ezt még tisztáznom kell, sőt ehhez még idő kell...

Viszont annyi kiderült számomra a mai nap során, hogy az önbizalmam egyenlő a 0val, sőt még rosszabb, és ez az, ami ellen nem tudok mit tenni, pedig jó lenne csak egy csöppel több önbizalom... de hát ez van, ez jutott nekem.



De, hogy egy picit ismét pozitívabb szemmel, szemléljem meg a dolgokat, talán van esélyem arra, hogy a föld alól előássam az önbizalmam, bevessem a bájaimat és megszerezzem azt, ami nekem kell.

Persze tudom nem elég megszerezni, megtartani és kitartani is tudni kell, de ezen még ráérek rágódni akkor, ha már legalább az első a 'megszerezni' célt elértem.

Utálom a kétszínű, alattomos, sunyi, embereket, ez most így lehet, hogy kicsit erős volt, de ez van, szánalmasak...

Olyan dolgokon tudom felhúzni magam, amik tulajdonképpen jelentéktelen, de akkor is... nem értem egyes emberek honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy olyan dolgokat állítsanak rólam, amit nem tudnak alátámasztani érvekkel (jó egy ideig poén meg minden, de sajnos nem mindenki tudja, hogy hol a határ és elfelejti abbahagyni, holott az már kellemetlen, és bántó). A másik meg nem értem miért kéne nekem egy olyan ember miatt taratanom a hátam, akit egyáltalán nem ismerek (csak csöppet) a kapcsolatunk alig éri el a felületest és számon kér rajtam olyan dolgokat, amik egyszerűen abszurdak... szánalmas... de hát ez van, tudom én, sem vagyok tökéletes, de úgy gondolom ameddig én, nem adok okot arra, hogy bunkó legyen velem, addig ne tegye... PONT.

Lapozás...

Nagyábból meggyógyultam, csöppet még küzdök a bacikkal, de ez már mellékes.

Egy hajszálnyival rosszabb lett a félévim, mint amire számítottam, de azért így is tűrhető lett...

És a lényeg..."a fiú"oda és vissza vagyok érte, de csak, hogy ismét pozitív legyek fel/nem adom és (nem) reménykedem, hogy egyszer talán a közeli jövőben az enyém lesz...

Igen tudom ez szánalmas, csöpögős, nyálas duma, de mi van, ha ez van?