Verőfényes napsütés ígérte a nyarat. Boldog voltam és szabad. Vége a szürke időszaknak, valami más kezdődik. Valami felhőtlen, valami gondtalan, valami természetes. Mosolyogva bámultam a virágzó bokrokat. Talán életemben először nem néztem az órára, nem érdekelt mióta várok. Hirtelen furcsán vibrálni kezdett a levegő. Libabőrös lettem. Mintha egyszerre vágtak volna fejbe és gyomron, egyidőben éreztem simogató meleget és pengeéles hideget. Hallgattam, beszéltem, mosolyogtam, nevettem, miközben azon gondolkodtam, miért és melyik istenség rázza körülöttem ilyen hevesen a vészcsengőt? Most már tudom. Volt egy hetem. Gondtalan, pihentető, néha szórakoztató. Azután eljött a bizonyos hétfő reggel. Kinyitottam a szekrényt, és mintha valaki vezette volna a kezem, amíg kiválasztottam a ruhákat. Öltözni kezdtem. Gyorsabban ment mint máskor, pedig állítólag nő létemre nem húzom túl sokáig ilyesmivel az időt. Megnéztem magam a tükörben. Jeges rémület futott át rajtam. Ugyanúgy álltam ott mint álmomban. Tudtam, hogy aznap lesz, hogyan, mikor és hol. Mindent láttam előre, nem lepődtem meg semmin. Rettegtem, és közben akartam. Nagyon. Féltettem magam, a sérthetetlenségem, a büszkeségem, a nyugalmam és azt a téveszmébe vetett hitem, miszerint velem már nem történhet semmi olyan amin meglepődnék, képtelen lennék kezelni, vagy egyáltalán bántana. Én marha azt hittem, képes vagyok már bármire egyszerűen vállat vonni, és továbblépni. Tévedtem. Óriásit. Legalább akkorát, mint amekkora a gödör amibe léptem. Elsüllyedtem. Először csak nyakig, később fejtetőig. Bármi történt, nyugalmat erőltettem magamra. Nyugalmat, vidámságot, nemtőrödömséget, szenvtelenséget. Közben a háttérben három erős oszlopnak vetettem a hátam. Az egyik higgadt, nyugodt, meleghangú, barátságos, anyát pótló. A másik rideg, határozott, őszinte, épp ezért bizalomgerjesztő. A harmadik az értő, a magyarázó, a gondolkodó, a megfejtő. Voltak hírhozók, ismerők, tanácsadók. Hiába. Elvesztem. Veszett a mesterséges türelem, nyugalom, minden, amiről azt hittem képes vagyok használni annak ellenére, hogy egyik sem a sajátom. A gödör falába vésve a körmeimet próbáltam kimászni. Nem ment. Visszacsúsztam. Többször is. Később ismét felragyogott a nap. Mosolygott rám a hajléktalan, csilingelt a kulcscsomó a kezemben, a víz tükréből én is visszavigyorogtam magamra. Azt hittem, így marad minden. Azután mégis leszállt az éj. A sötétből két alakot láttam előtűnni, és azóta sajnálom, hogy nem vagyok világtalan. Véresre sértett kezekkel, tövig törött körmökkel, megtaposott büszkeséggel, kifacsart szívvel, semmivé lett reményekkel, de vasakarattal veselkedtem neki az egyre mélyülő gödörből való kijutásnak. Ezúttal tovább küzdöttem mint máskor, a széléről mégis visszalökött. Hagytam magam. Rájöttem, hogy nem akartam szabadulni. Talán azért, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha esélyt sem hagynék arra, hogy megtudjam: van-e előre kiépített lépcső, amin a felszínre sétálhatok? Befogtam a fülem, eltakartam a szemem, megráztam a fejem. Füstüvegből készült búra alatt éltem hetekig. Ma már néha eltűnik, olyankor mindig úgy vélem, ismét boldog lehetek, de később újra és újra rámtelepszik a bizonytalanság. Vagy hamarosan megtalálom a lépcsőt, és rájövök, hogy mindig is ott volt, csak nem vettem észre, nem mertem észrevenni, vagy szembesülök a ténnyel, hogy nincs ilyen és soha nem is volt.

Van, akiről megemlékeznek, van, aki szót sem érdemel. Van, aki nyomot hagy maga után, van, aki ürességet és van, aki mintha nem is létezett volna. Van, akire mosolyognak, van, akire kényszeredetten vigyorognak. Van, akit szeretnek, van akivel elhitetik és van, akivel ezt már elhitetni sem érdemes. Van, aki létezik minden pillanatban, van, aki csak ha kedvük tartja és van, aki jobb, ha nem is létezik. Van, akit keresnek, van, akinek jelenlétét elviselik és van, akit messziről kikerülnek csendben, lábujjhegyen, hogy észre se vegye: arra jártak. Van, aki hiányzik, van, akire néha gondolnak, és van, aki ha eszükbe jut elborzadnak, vagy épp szánakozva nevetnek.
Aki szót sem érdemel látja, hogy a vigyor kényszeredett, és ezerszer megbánja, hogy létezett. Hallja a halk neszeket, látja az elsuhanó árnyakat, és szánakozva nevet saját magán.

Az. Igen. A gyalázatos. Letámadta a fél ismeretségi körömet. Ami bement, mindenhol jön kifelé. Én botor pénteken azt hittem, hogy a csütörtökön - néhány kollégám társaságában - elfogyasztott tequila veszett össze a sörökkel, de kiderült, hogy nem. Mindenki álomkóros, fejgörcsöktől gyötört, és nem mer enni. Inni még csak-csak. Egyedül a hidegrázás mozgatja izmainkat, mert az épp aktuális testhelyzetből megmozdulni hosszas megfontolások után is csak akkor esedékes, ha nagyon muszáj. Ennek eredményeképpen ma megkapom a papírkoronát. Vezérkar egyik fele vidékre megy, a másik fele dögrováson. Szegényke. Ma én leszek a góré. Csak tudnám, hogy a fenébe vegyek rá nyolc-tíz álomkóros árnyékot, hogy veselkedjen neki a melónak és eredményt is igyekezzenek produkálni? Mindegy. Megoldom. A rövid hétvége sem telt eseménytelenül. Épp a nagy könyvem írásával foglalatoskodtam, néhány fantasztikus zenétől remélve ihletet, amikor csöngettek. (Valójában rejtély, hogy a két éve rossz csengőnk mitől javult meg néhány napja, de így van.) Kinyitottam az ablakocskát. A készletéből leggusztustalanabb művigyorát arcára illesztve köszönt rám egy elegánsan öltözött kalapos hölgy. Már a bájvigyor gyanús volt. Tudom-e mitől lesz jobb a világ? - kérdezte, és én úgy gondoltam, ha nem böki ki a szemét a nyakamban lógó medál, és tovább folytatja, akkor vagy elvakult, vagy nagyon erőszakos némberrel van dolgom, így tehát minden kérdésére felelet helyett csak bólogattam, - hagyd magad-előbb szabadulsz alapon. Igen, igen, persze. Jehova tanúi voltak. Tervem bevált. Két perc múlva átnyújtotta az Őrtornyot, és békésen elvonultak a háttérben rejtőző tettestársnőjével együtt. Hehe. Eszembe jutott egyik kedves ismerősünk - sokak által kedvelt, szókimondó zenész egyéniség -, aki hasonló szituációban a következőt közölte a térítőhölgyekkel: - Tudják mi hiányzik a maguk világából? Egy nagy d*gás! Majd becsapta az ajtót. A nénikék állítólag fejvesztve menekültek a kapuja elől, és nem háborgatták többé. Talán nekem is ezt kellett volna tennem. Sebaj! Ha még egyszer váratlanul lerohannak, megteszem!

Holnap invázió. Megszállnak az olaszok. Érkezik a vezérkar és a többi várúr. Igen. "Az én irodám, az én váram" Legalábbis így gondolják. Ez persze nem feltétlenül rossz, hisz csak úgy képesek vezetni egy csapatot, ha e nemes, de önzéstől korántsem mentes gondolatot magukévá teszik. Ez is érdekes dolog. Amikor Főnökcsajszi 2.0 átvette a kormányrudat a bandánknál, azt mondta, hogy nem főnök, hanem vezető akar lenni. Micsoda különbség! Jól csinálja. De eme téma taglalása akár egy könyvnyi anyagot is kitenne és ahhoz most túl lusta vagyok, hogy belekezdjek. Jajjj! De szerény vagyok! Szóval, jönnek Funghiék! Szegény Vezérasszonyunk éppen vidéken van, szomorú események miatt. Szóval nekünk, a Magnak kell helytállnunk helyette. Pancsika megrendelte a szendókat - azt a nyamvadt narancsosat is -, felhívta a takarítólányt, hogy szerda helyett ma este tegye tiszteletét nálunk, majd nekiálltunk a vezéri utasítás alapján készült lista szerint rendet rakni, azaz dugdosni. Különféle tárgyakat kellett láthatatlanná tennünk. Kiszuperált, de leltárban lévő telefonokat - köztük legalább húsz asztali mobilt összetekeredett töltővel együtt - , kiürült piásüvegeket, régi listákat, üresen tátongó, vagy éppen repedésig pakolt kartondobozokat, kiszáradt virágot kellett eltüntetnünk. Utóbbiak a szeméttárolóba kerültek, ez tiszta (tiszta? ) sor. No, de mi legyen a telefonokkal és eleddig őrizgetett díszüvegekkel.? Hmmmm. Nos, kérem! Telefonok egy része a WC-papír és kéztörlő tárolására kijelölt, az asztali mobilok a rohadás, tekeredő töltőzsinórjaikkal együtt a szerződések egy részét - de raktári, tehát holnap nem előkerülő hányadát- rejtő szekrényekben landoltak. Igen ám, de ehhez ki kellett vennünk a polcokról néhány vállfát, egy-két nyakkendőt - sosem lehet tudni alapon rejthette oda gazdikájuk -, egy elosztót, egy porosodó, de még díszített állapotban lévő műfenyőt és néhány doboz - vajon ki fosik ennyire? - széntablettát. A feladat egyszerű: Ezen tárgyaknak is bombabiztos rejtekhelyet kellett találni. Nyakkendőket összecsavartuk és eldugtuk a telefonok közé. A vállfákat, műfenyőstől, porostól, díszestől - bocs Zsoca - a másik vezető egyéniségünk szobájában rejtettük el egy szekrény mélyén, ahol legalább ráleltünk a többi karácsonyfadíszre Kárt nem okoztunk a polcokat uraló rendben, merthogy az nem volt. Most már csak azon kellett elmélkednünk, hogy mekkora lehet a valószínűsége annak, hogy elfogy a jó előre a fürdőszobába készített három guriga - az a bizonyos naaaagy - WC-papír, és öt csomag kéztörlő. Ha ugyanis ez történik, akkor lebuktunk, mert ki kell nyitnunk a tartalékot rejtő szekrényt, és akkor ugye a fehér, lágy tekercsek helyett kemény, fekete telefonok zúgnak le a polcokról. Megnyugtattuk magunkat, hogy ha csak nem menekülnek el a szendvicsek-pogik-fahéjas tekercsek elől a közeli kínai gyorsbüfébe, akkor nem áll fenn veszélye a vezetőség összes tagján egyszerre eluralkodó cifrafosásnak, így talán elegendő lesz a papírmennyiség. Vagy, ha mégis, a kávét úgyis mi főzzük nekik, és ugye a széntablettákat a kezünk ügyében hagytuk!

Bezony. Kénytelen vagyok. Nem ők a hibásak és nem is a központi könyvelés. Jók ők. Akarták utalni a rendes nettómat, ám APEH nénik/bácsik lelökték mancsukat az "utal" gombról, és levonatták a fizum egyharmadát. Már mérges sem vagyok. Én vagyok a hülye, csakis én. Hogy lehettem akkora barom, hogy valamikor vállalkozóit váltottam ki? Amikor zsigereimben éreztem, hogy helytelenül cselekszem, és remegő kézzel, zakatoló szívvel, fejem felett baljós árnyakkal - nem, nem Anakin mesterkedett -, léptem ki a hivatalból? Miért is tartogattam a rohadás igazolványt egy évig csak úgy, várva a csodára, ami ugye nem jön, max, ha cseszegetjük, hogy igyekezzen már, bár abból sem szokott jó kisülni? Nos, kérem, nullás bevételre iszonyú tartozást állapított meg APEH nénik és bácsik kegyetlen hadserege és ezt vonogatják tőlem, míg szerintük le nem törlesztettem mindent, amit kellett. Csavard, amíg csöpög! -adták ki a jelszót, amint megállapították, hogy tisztes, bejelentett állással bírok, és jó katonák módjára a parancsnak engedelmeskedve csavarni kezdték a pénztárcámat. Ez van. Mostantól nekik melózom. A franccccbbbbaaaa!!!! Már a mogyorókrém sem vidít, pedig adtam a fogyókúrának ma néhány igen szépen sikerült, óriási frászt, mégsem buzgólkodnak a boldogsághormonjaim. Tegnap dühömben az utolsó korty Sangriámat is felhörpöltem, és a nyaralásból importált Limonce-m is elfogyott. Kénytelen vagyok vizet inni, mint az állatok. Pedig mint tudjuk a víz gusztustalan, mert benne dugnak a halak. Mindegy, ez van. Hehe. Azért kabaréban is volt ma részem. Főnökcsajszi 2.0 elküldött úgy estefelé postára. Ez rendben van. 7-es ablak, tömeges levélfeladás. Oké. Előttem egy egérke fekete bőrbakátba bújva, orrán hatalmas szemüveget egyensúlyozva álldogál, és szigorúan bámulja az ablak mögött serénykedő postáshölgyek duettjét. Odapillantok. Nos, nem a borítékra ragasztottak cédulkákat, hanem éppen azokat kaparászták le egyesével, mindegyikről legalább hármat!. Nagy igyekezetükben néha megkarmolták egymást, olyankor felszisszentek. Csodálkoztam, hogy mire e nagy szorgoskodás, mivel ez rájuk nem éppen jellemző tempó és magatartás. Tekintetem fejük fölé siklott. Elröhögtem magam. Az pedig sosem halk. Főnöki pózban, karbafont kézzel, szemüvege mögül szigorú pillantásokat vetve rájuk álldogált a háttérben maga az "isten" Talpig vörösborba öltözve, olyan jó Bikavér színe volt a szerkójának. Talán Egerben vette? Hm.. A Főnök néha sóhajtott meg-megcsóválta a fejét. Jó húsz perc múlva egérke rámpillant és megszólít: - Nem állna másik ablakhoz? Ezzel elszöszölnek egy ideig. Heeeeeeeeeeeee? Megint felnyerítettem. Tudom, hogy bezárták a pszichiátriai intézetek jórészét, de én azt hittem, hogy az azóta eltelt idő alatt a betegk csak elhelyeződtek! Álmomban nem gondoltam, hogy mindegyik abban a postában és akkor gyülekezik ahová és amikor én megyek! Egérke drága elfelejtette, hogy bizony ő volt az, aki a nem ajánlott és nem elsőbbségi leveleit különféle jelzésekkel láttatta el, és most ő buzdít engem arra, hogy a sorban jól megérdemelt második helyemet felcsréljem egy másik sor utolsó helyével? Hülye ez? Egyébként néhány perc múlva befejezték a tyúkok a kapirgálást és végre sorra kerültem, de a postás néni homlokán még akkor is izzadtság cseppek gyöngyöztek, amikor a nyitva felejtett ajtón át a maga hidegségével berontott a hideg, esős, őszi szél.