Hogy ilyenek jutnak eszembe, azt biztosan az ünnepi hangulat teszi, ami persze mindenkinek más és más érzés-összetételű....
Valamiért nálam a szomorúság és a magányérzés is benne a van a "karácsonyi csomagban". És már visszakövethetetlen, hogy a szomorúság indítja el a negatív gondolatokat, vagy azok generálják a magányérzést.
Ma felmerült a kérdés, hogy full-extra, vagy alapkategória. (persze a kettő között is sok megoldás létezik, de akkor inkább gondolkodjunk végletekben) Mindkettő konfortos lehet, a full-extrát nem is kell részletezni, az alap előnye pedig az egyszerűségében rejlik. Más szóval lehet magátólértetődő minden benne.
De szinte azonnal felmerül a kérdés, hogy lehet-e bármelyikük is különleges. Hiszen az egyikben minden plusz megvan (Tökéletességében lenne egyedisége? Nem hinném! ), míg a másik minden sallangtól mentes (de ezzel együtt az izgalmas hibaszázaléktól is ).
És hogy személyes jellege is legyen a bejegyzésnek, elárulom, hogy a dilemmám az, vajon melyik kategóriát képviselem az én végleteket kedvelő szerelmem életében?

.... és már szombaton elkezdődött.
Ültem a vonaton, és egy új könyvet olvasgattam. A szeretet és a mosoly erejéről szól. Kicsit szkeptikusan fogtam hozzá, annyi ilyen kiadvány van mostanában. De akitől kaptam, nagyon kedves nekem és bízom a jóízlésében.
Szóval elkezdtem a könyvet, ami történetekből áll, tulajdonképpen, mint egy napló kiragadott bejegyzései. Szimpatikus a nő fotója a hátoldalon, jó fej lehet, gondoltam.
A stílusa kicsit finomkodóbb az én ízlésemnél, de nem "nehézkes és erőltetett", mint mondjuk Magyari Mónikáé...
Az első fejezet egy kedves történet, van benne kisgyerekes anyuka, hirtelen jött megérzés, nagymamaként szeretett szomszéd néni, szomorúság, szeretettel hozott első eperszem, stb. Minden, ami egy egészséges emberből előhozza az érzéseket. Bár kissé szokványos, de én szeretek átlagos lenni, sőt, még a romantikus szerelmes történeteket is csípem a nagyon is kiszámítható cselekményszövéseikkel.
De azon magam is meglepődtem, hogy a történettől elbőgtem magam. Alig tudtam abbahagyni.
Nem hangosan, csak úgy csendesen könnyeztem, de egyértelmű sírás volt, egy idősebb férfiutas többször oda is nézett, amitől kínosan éreztem magam, hiszen semmi bajom nem volt, a napom nagyon is jónak ígérkezett, nem szenvedtem hiányt semmiben, sőt, inkább több volt, mint amennyit elbírtam volna, és egyszerűen így jött ki, tört utat magának belőlem a ki nem mondott szeretet.
Azt írtam múltkor pedig, hogy vajon minek is kimondani, hiszen az, akit szeretünk, biztosan tudja, érzi, és megélni kell, nem hangot adni a boldogságnak, szeretet-érzésnek.
Akkor ott a a vonaton pedig hirtelen a ki nem mondott szavakat is sirattam. Sajnálom, hogy sokszor nem mondom ki könnyen. De tanulom, próbálom, hátha egszer a szavaimmal is képes leszek símogatni.

... hogy van ez?
Lehet beszélni az érzéseinkről egyáltalán? Vagy ha már kimondjuk, akkor azok gondolatok voltak közvetlenül előtte, akár csak másodperctöredékekre?
Ha azt mondom, boldog vagyok, az nem csupán az érzés, a gömbölyűség érzete. Vannak rárakódott érzésemlékek is...
Ha már mondom, azzal célom van, ha más nem, hát akkor az, hogy aki velem van, akivel (boldognak) érzem magam, az tudjon róla...
Az érzés viszont célnélküli. Csak van. Szerintem...
(Hacsak nem félelem az, ami a reaktív elménket működésbe hozva meneküléshez segít...)
És akkor felmerül a kérdés, hogy miért is kell beszélnünk róla? Vagyis először is miért gondolkodom az érzéseim felől, miért keresem a miérteket? Nem csak megélni kellene, lelassulni, megállni, míg tart, hogy élvezhessem, ha jó?
Magam miatt mondom ki? Mert a másik kíváncsi rá, és szeretnék örömöt okozni neki? Vagy más miatt, amire még nem jöttem rá, vagy amit letagadok saját magam előtt is?
Persze ez csak a szokásos céltalan agyalás...
Az az érzésem, hogy nem fogom kinőni. És ez persze hülyeség, mert nem érzem, hanem gondolom....

Arra gondoltam, hogy ha a hangok nehezebben jönnek ki belőlem, mint a betűk, akkor mégiscsak teret kell adnom valahol azoknak, amelyek a fejemben megfogalmazódott gondolatokat, vagy a lelkemben felbukkanó érzéseket mutatják, és amelyeket néha muszáj megosztanom. Valakivel. Akárkivel. Néha nem pont azzal, akire tartozik. Néha nem olyan emberrel, aki igazán kíváncsi rá. Néha csak ki kell eresztenem az éterbe, hogy megfelelő fogadtatásra találjanak. Bárhol. Bárkinél. Amikor csak úgy (mint most is) szaladgálnak az ujjaim a klaviatúrán.
Van úgy, hogy modorosnak tartom szóban, ami teljesen értelmes írásban. És persze az is lehet, hogy egyáltalán nincs igazam. Ezek nem olyan fontos kérdések, csak magyarázatképpen írom le. Magamnak. És másoknak. Hátha jobban ért(i) valaki, mint én magam.
Az, hogy belekezdtem, csakis a exibicionizmusom következménye. És még valami belső kényszeré, amit nem tudok megnevezni.
Az, hogy éppen itt, annak két oka van. Az egyik, hogy már nem akarok társkeresőkön naplózni. Bár van egy-két jó hely. És a másik, hogy a véletlen ezt az oldalt lökte elém...

Általában akkor írok, ha a hangulatom kileng a középpontból bármely irányba.
Most éppen bizonytalanság-érzés vett erőt rajtam.
Miközben fáj a szerelmem hiányának lehetősége....