I. rész

Reggel nyolc óra. Lia belép az osztályterembe, halkan suttog valami köszönés félét, de az osztálytársai ügyet sem vetve rá, folytatják a szokásos reggeli beszélgetéseiket. A lány ezen már meg sem döbben, hiszen minden egyes reggel ez történik: sosem figyelnek rá. Unottan sétál el a terem végébe, ahol helyet foglal. Egyedül ül a padban, sőt még előtte sincs senki. Jogosan vetődhet fel mindenkiben a kérdés: miért?
Maga sem tudja erre a választ, egyszerűen nem veszi észre őt senki, nem köszönnek, nem segítenek. Mindig is irigykedve nézte az igaz barátokat, ahogy segítenek egymásnak, elmagyarázzák a házi feladatot. Vele ilyesmi sosem történt. Egy igaz barátja van elmondása szerint: a Magány. Eleinte még zavarta, de már beletörődött. A tanórák alatt elüldögél a terem végében, általában a tanárok sem feleltetik, a dolgozatai mindig hibátlanok. Ilyenkor alkalma adódik az álmodozásra: mindig eszébe jutnak az álmai, amikor 8 évesen tervezgette a jövőjét…
Táncos akart lenni, mindig is arról álmodott, hogy a színpad közepén áll, mindenki őt nézi, és értékelik a művészetét. Aztán megjelentek lelki szemei előtt a fiókban porosodó kéziratok is, számtalan novellát, és két regényt is írt már, valamint rengeteg grafika is a fiók sötétjében meghúzódva várja, mikor kerül ki méltó helyére: a galéria falára. Kiadatná az írásait, híres írónő lenne, számos kiadó epekedve várná, hogy kiadhassa a legújabb kéziratát.
Ugyan már Lia! Gondolkozz! Mégis ki lenne kíváncsi azokra a gyerekes történetekre? Arra, hogy unalmas óráidban olvasgasd, kiváló, de, hogy másik is olvassák?! Ezt úgy felejtsd el, ahogy van! – szidja mindig magát.
Azon lányok közé tartozik, akik külsőleg nem éppen a pillanatnyi ideálnak felelnek meg. Nem hord élénk színű, szokatlan szabású ruhákat, mindig tökéletesen beleolvad a tömegbe. Önálló véleménye van mindenről, ám ezt mégsem meri hangoztatni, inkább csendben marad. Egyenesen retteg azoktól a helyzetektől, amikor ki kell állni az osztály elé, és egyedül mondani valamit. Véleménye szerint ő nem képes erre. Nem képes rá, mert nem olyan, mint az osztály legnépszerűbb lányai.
Gondolatai világából az óra végét jelző csengő zökkentette őt ki.
- Ez az óra is hamar eltelt. – gondolta magában.
Szünetben sétálni szokott az iskola területén, unja ugyanis, hogy mindig a padban ül, és mered a semmibe. November végén járunk, kezd hidegedni az idő, rajta csak egy kopott kötött pulóver van, amin különös kegyetlenséggel hatol át a csípős, hideg szél. Ennek ellenére szívesen sétálgat az udvaron, nézi a növényeket, miként készülnek fel a télre. Sokszor semmin sem gondolkodik, csupán csak leül az iskola valamelyik melléképületének egyik eldugott részébe, és zenét hallgat. Néha olyannyira belemerül a zene élvezetébe, hogy észre sem veszi a csengetést, ekkor mindig az esetlegesen arra járó tanárok szólnak rá rosszallóan, hogy elkezdődött az óra. Szerencsére a tanterembe mindig a tanár előtt ér be. Ám ma különösen későn jön a tanár.
Elindul a helyére, de nem hiszi el, amit lát: egy idegen lány ül mellette. Nem szólt semmit, csak odament, furcsán ránézett a lányra és leült.
A lány azonnal nyújtotta a kezét, és bemutatkozott:
- Szia! Regina vagyok, mától kezdve ebbe az osztályba járok. – mosolygott kedvesen.
- Lia. – válaszolt közömbösen, kézfogás helyett pedig kinyitotta a füzetét.
Reginán látszott, hogy nem éppen erre számított, ennek ellenére folytatta tovább:
- Láttam, hogy te egyedül ülsz, és úgy gondoltam melléd ülök, amennyiben nincs ellenedre. Nem szeretnék egyedül ülni.
- Felőlem. – hangzott a rendületlenül kedvtelen válasz.
A beszélgetés itt abba is maradt, belépett az osztályfőnök a terembe.
- Jó reggelt! A mai óra rendkívül különösen indul, engedjétek meg, hogy bemutassam Regina Schwarz-ot, osztályunk újdonsült tanulóját. Regina, fáradj ki, mondj néhány szót magadról.
- Sziasztok! Mit is mondhatnék…- tűnődött el. – 16 éves vagyok, eddig Németországban éltem és tanultam egyaránt, októberben viszont családi okokból kifolyólag New Yorkba költöztünk. Meglehetősen nehéz megszoknom az itteni szabályokat, és magát az itthoni életet is. Kiskorom óta tanulom az angol nyelvet, ám még sosem voltam itt.
- Van esetleg valamilyen hobbid, szoktál versenyezni? – kérdezi a tanárnő.
- Igen, kint lovagoltam versenyszerűen, egy-két versenyen elég jó helyezést értem el. Hobbiszinten írok, néhány versem, novellám, valamint egy regényem egy kisebb német kiadónál már meg is jelent. Ezenkívül szeretek még rajzolni.
- Regina, látom igen szerény vagy. – mosolygott a tanárnő – De nem baj, remélem előbb-utóbb megismeritek, és kérem az osztályt, segítsen neki beilleszkedni. Köszönöm, hogy bemutatkoztál, fáradj vissza a helyedre.
Liában mindeközben az irigység legapróbb csírái hajtottak ki. Lovagol, ír, rajzol, bár nem sok sikerrel, ahogy elmondta, de akkor is. Meg meri tenni, hogy elmegy egy kiadóhoz, és leteszi az asztalra a kéziratot. Németországban élt…milyen más lehet ott az élet.
Regina mosolyogva ült le mellé. A tanár már régóta beszélt valami színházi előadásról, ám egy szóra sem figyelt egyik lány sem. Lia gondolataival viaskodott, Regina az ellenőrzőjével bajlódott.
- Lia, segítesz nekem egy kicsit? – súgta oda. – Hogy kell ezt a vackot kitölteni?
- Itt az enyém, másold le erről.
A második órának is vége lett. Meglehetősen hamar vége lett ennek is. Csak úgy, mint a harmadiknak és a negyediknek is. Az utolsó három nyelvi órájuk elmarad, a tanár lebetegedett, és „sajnálatos” módon ma senki sem tud bejönni helyettesíteni.
Az osztályterem már üres, csupán Regina és Lia van ott. Regina a padon ült, úgy tűnik a másik lányt várja.
Lia még elbíbelődött a könyveivel, kiválogatta, mit kell hazavinnie, és mit hagyhat a szekrényben.
- Ha így sietsz, kihűl az ebéd. – mosolygott Regina, aki már egy kicsit unta a várakozást.
- Jaj, bocsánat, nem tudtam hogy rám vársz. – jött zavarba. – Tudod, én nem ilyenkor szoktam ebédelni. Megvárom, amíg a többiek végeznek, csak utána megyek be az ebédlőbe.
- De hiszen akkor egyedül vagy. Esetleg másik évfolyamon vannak a barátaid? – csodálkozott.
- Nekem nincsenek barátaim. Mindig egyedül vagyok.