én nem értem, nem értem és szavak és tettek és minden egyéb hiánya és és és én, mindezekkel. önmagammal összezárt hiány és düh. kalapba ugrok, és megráznak, kihúznak, én bújnék és üvöltöm,hogy nem vagyok nyúl, hagyjatok itt és ők szótfogadnak, elmennek én meg előbújok és csak a semmi van,és nyúl akarok lenni, hogy húzzatok ki, vagy ha ugrok csak tegyetek úgy mintha elkapnátok. csak egy kicsit. hiába. minden. hiszen oly hiábavaló. nem látom, nem hiszem. és körülleng, újra az a jelenség, ami én vagyok, állok buszokon, rámnéznek, sokan, nem értem miért, csak tudom,hogy látják aki lehetnék. csak én nem, valami a születéskor talán...talán ott maradt belőlem a másik oldalon, és őrülten keringve üldözöm öntudatlan, hátha nélkülem is valóság ő, és utólérem...

Tudod, ők itt nem élnek. Műanyag. Csak egy baba. És mégis milyen gyengéden öltöztettem vissza abba a rugdalózóba amiben egykor…hajajj, én is kalimpáltam, kisbabapozícióban hadonászva a boldogságot jelentő cumimig.
Hihetetlen egy nap. Nem hihetetlenül izgalmas, hanem csak hihetetlen. Ez a formát nem öltött…kétségbeesés…élni akarás…nem, az most elég csekély…azt akarom,hogy valami megváltozzon. Mind ezt akarjuk. Én akarok változni. Nem bírom ami most van van nincs van nincs van nincs van. Végsősoron nincs. Üvöltenék én ezért. De kinek minek, hogyan, meg sem tudom fogalmazni. Ugyan. Így csak ákost hallgatok, mint tizenhat évesen, vajon nem változik semmi soha semmi soha semmi….?? Vagy csak bizonyos napok térnek vissza minduntalan. Talán csak hangulatok, volt ma már múltidézés is. Persze csak addig amíg mertem…nagyjából…néhány hónapra visszamenőleg. Ott valamit elvágtak, láthatatlan az hogy mit, csak érzek egy határt, annál mélyebbre ma ne...és talán még sokáig ne…”jártunk lehajtott fejjel, azt hittük soha nem jön el…”ez adta az erőt…régesrégesrégen. Ma mi ad erőt? Semmi. Önmagamban keresem ezeket a forrásokat minduntalan. Bizonyos szinten léteznek is ezek a lelőhelyek, ott , benn. Elsősorban cinizmus, de ez most nem olyan nap. Azokon a napokon teszek mindenre, és röhögök bele a világba és nem jut eszembe ide ülni és hosszú és hiábavaló semmit nem jelentő sorokban kifejteni a semmit. Na, az vagyok én. Aki most ír, az…egy reménytelen eset. Nem is barátkozunk:P „a világ csak rángat engem, a karod ringat el” röpke folytás…nem is tudom már minek szól ez, vagy hogy van e létjogosultsága egyáltalán bárminek is amit szentimentális pillanataim szülnek. De ez most szép. Túlérzékenységben szenvedő énem ezt most hangosan énekli…magában hangosan. Cinikus énem meg kiröhögi, de hiába, ma nincs szava nem állnak össze a mondatok én nem ide jöttem nem ezt akartam reményt kaptam csak az útraén az örök átutazóóóóóóóóóóóóóóó….sallalallllalal…..

Ne, ne akarjon senki sem megmenteni. El kellene fogadni végre, hogy halvány gőzünk sincs arról, hogy az a másik, az az idegen ott, vagy itt mellettem mitől boldog. Ehelyett mit teszünk? Ráerőltetjük a kis sztereotípiáinkat, mért nem élsz párban, mért nem vállalsz normális munkát, miért nem mosolyogsz? Boldogtalan vagy, mert egyedül vagy. Ez teljesen egyértelmű. És közben elfelejtek rádnézni, hogy valamitől mégis sugárzik az arcod, és csillog a szemed. Ehelyett mentőakciót szervezek. A lelkedre beszélek. Amit csinálsz az helytelen és most, spontán módon, egészen rögtönzötten érezd azt amit szerintem, vagyis szerintünk, a tömeg szerint érezned kellene. Agyrém az egész

Amíg ezt meg nem érted….nos, nem is tudom. Addig távol leszel attól, aminek lenned kéne. Persze, ördögi kör, mert most meg értetlenül állok azelőtt, hogy más ezt hogy nem érzi…Egyszerű ez.Emberek vagyunk, és minden szavunk mentőakció, próbálkozás hogy a képünkre formáljuk a világot…és hosszasan merengek azon, hogy vajon bűn-e a körön kívül új világot építeni?....ÁÁÁÁ…és ilyenkor lenyelnek és visszaöklendeznek a közhelyek…hogy utálom ezt….

Fényességes bohózat…ereimben galambok susognak, vissza a hegyekbe, hol tétován klarinétozik az indulat. Fogcsikorgatva temetem a lónyerítések velejáróit, tudom, hogy nem ez a kárhozat, csak félni való minden szépség. Kulcsok csattognak bele a fagyott lényegtelenségbe. Katatón dominóhalmazok osztják a fulladt pirkadatot, csobbanunk még egyet a feneketlen hiúságban és nem tudjuk hogy ez volt az utolsó. Mert el sem kezdődött. Ezért utolsó. Meztelen kagylók lubickolnak a sártengerben, pokolbéli forradalom, csoda-hóláncok támadása. Bábjáték. Lótuszülés. Beleszorulunk a kötött takarókba. Letörött gallyak markolnak belénk és röpítenek az ég felé....szélfagyasztott-levegő-fölszabadulás.

-Hogyisne, én mindig hordok magamnál karórát…komolyan , meg vagy te bolondulva. Szerinted enélkül honnan tudnám, hogy már elég ideig voltam-e boldogtalan? Az ébresztőóra persze célszerűbb volna, csak berregne, és én automatikusan üzemmódot váltanék. Nem kell ezt túllihegni. Semmivel sem bonyolutabb, mint sok más dolog. Például ott van a krumplipüré. Amikor még szomszédok voltunk, emlékszel, néha csak bekopogtattál a krumplitörővel, és mindig akkor jöttél, amikor én már rátettem a gázra főni a szabálytalanra szabdalt krumplidarabokat. Mindig tudtad mikor kell jönni.
Persze, most csodálkozol, én is tudom, hogy sosem volt ilyen, de lehetett volna…Tegnap este meg órákig tartott, amíg megtaláltam a tollaslabdát ( az ütők rácsozata még emlékszik. Arra is, amire én már nem… és akkor megkérdeztem, nehéz kérdés: mondd, akarsz-e játszani?

Döbbenet volt. Nem, nem én soha többé nem akarok. Nem ugrándozom a pocsolyákba, mikor azt hiszem senki nem lát, többé nem hajtogatok papírhajót a távolságin a buszjegyből. És nemcsak hogy nem ugrok pocsolyába, mégcsak nem is nézek bele, amikor ott húzódik egy hatalmas lombú fa alatt, és belenézek, és elszédülök. Mert le tudok mondani a tériszonyról. És egyáltalán nem fújok többé buborékokat, nem fűzöm fel a lehullott faleveleket egy faágra, és nem hiszem róla, hogy varázspálca….Eső után nem gyűjtöm össze a csigákat egy kupacra, hogy lássam melyikek tartanak később egy irányba. (mert ők megszeretik azt, aki mellettük van, ők nem tehetik meg, hogy beutazzák a fél világot valakiért, akinek csíkosabb a háza, vagy a szemei kedvesebben imbolyognak…

Szóval ha nem játszom, mi marad? Zsibbadás.És ez az este. Felhúzom az órámat. Mert várok. Mert lesz valami. Tányérba teszem, evőeszközökkel, nehogy átaludjam, aminek történnie kell. Tükörből nézem hogyan kopogtatják meg a vállam a véletlenek…(és holnaptól újra játék minden, gondolataim búgócsigaként körbepörögnek a létem barázdáiban)

Mert szekrények meghatározottságában élünk…A szoba telis tele volt különböző formájú, anyagú és színű szekrényekkel, választanom kellett. A sok idegen szekrény közül én azt választottam amelynek pontos mása ott áll a nappaliban a valóságban. Mellettem egy fiatal lány, övé volt a másik szárny, rendezgettünk, létünk kicsiny kincseit zsúfoltuk, gyűrtük, akasztgattuk, sorra, egymás mellett mindenki. A vállfáimon sorra lógtak a fehér csipkés esküvői ruhák, rengeteg, hófehérek és sosem viseltek. Hatalmas ékszereket hordtam át a szoba túlfeléből a szekrénybe, amelyek sosem voltak az enyéim, egy falba vájt résből drágaköveket kapartam ki, kicsiny kövek záporoztak belőle. Mellettem megjelent egy vénasszony, tenyerébe temette a kincseim, mondta, az övé,mert ő érintette meg először. Ráförmedtem, hogy adja vissza, mert ő csak púpos, ronda boszorkány, ő nevetett. Azt akartam, hogy valaki segítsen, vegye el tőle, és adja vissza nekem. A lányhoz fordultam, aki az imént még mellettem állt, de ő is öreg, csúf, talpig zöld boszorkánnyá válozott, és gúnyosan felhorkantott. Már az ugrás lendülete a lábamban volt, hogy átugorjam őt, és ezáltal bejussak a saját szekrényembe, de a szemem kinyílt, és felébredtem.
---vagy mégsem ébredés volt ez, és valójában a szekrényemben landoltam. Most ott vagyok. Tágas, napsütötte világ várt odabenn. A vállfák mögött. Emberek jönnek, azt mondják reggel van, noha kicsit talán elaludtál, de van ez így, ha elfáradsz az előző napi bukfencezéstől. Nehéz is rátenni a fejed búbját a lehetőségekre, majd búcsút mondani lábaiddal a talajnak…Vagy csak várni, hogy jöjjön valaki, aki megfogja a bokád, és átlendít. Vagy félni attól, hogy bárki jöhet… Szóval akárhogy is, de elfáradsz. Félig hunyt szemmel ülsz a vasárnap-illatban, tízórás harangszót hallgatva kavicsokkal játszol-a gyermekkor kincseivel-elmosolyodsz, hogy ma te adtál életet nekik, mert meghallod a koccanásuk.