... talán mégsem úgy, ahogy kellett volna... Az új srác jelentette számomra a megnyugvást jelentette, egy biztos pontot, amit én tönkretettem. 2 évet töltöttünk együtt, 1-2 megszakítással, és megtapasztaltam azt a mondást, hogy " felmelegítve csak a töltött káposzta jó". Sok mindet viselt el miattam, ami miatt mindig is fog a lelkiismeret bántani. De aztán megunta ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot, és tovább lépett... 1 évembe telt, amíg teljesen felfogtam, és rájöttem, hoy barátként sokkal többet jelent számomra. Ehhez az kellett, hogy az a marha kilépett az életemből, és az, hogy összeszedjem magam. De még mindig nem vagyok az igazi, ennyi év után... selejtesnek éreztem magam... azóta egy fordulat következett... Randik randi után, de az igazi sosem jött...

Hűha... Első blog...első nap... talán egy sokadik esély egy szerencsétlenségben. Hogy miért akartam blogot írni? Talán példát statuálni, kiírni a fájdalmat, nem tudom, csak talán ez segít... Nem vagyok egy depressziós alkat, csak aki képes a gondjait legbelül valahol mélyen elnyomni, közben a világnak mást mutatni. Őszintén nem tudom helyes - e , de magammal jókat szoktam vitázni, ami felvidít. Igen.. Még egy jel, hogy nem vagyok komplett, pedig én csak kiakarom írni magamból azt a dolgot, ami belül van. Ha őszintén jellemeznem kéne magam, talán az volna az első gondolatom, hogy kettős személyiség egy testbe zárva... Egy boldog, lökött, kölyök, aki folyton komolytalan, és egy komoly, lelkiismeretes "felnőtt". Tehát furcsa érzés... De ezek a dolgok játszanak közre, hogy hányadán állok a pasikkal... Én világ életemben szenvedélyesen szerettem. De egy tanulságot levontam: Barátból sose lesz jó szerető, de szeretőből lehet nagyon jó barát.. Szűk látóköröm miatt, csak az osztálytársaimból, és a közeli környezetemből válogathattam... Voltak jó fogások, de voltak elég katasztrofálisak is... de mint példás tanuló, a hibáimból tanulva, sose helyeztem őket a család, a barátok, és a tanulás elé... Az első mély nyom, 10 éves koromban ért, ami egy egész életre lecke volt. Sose kívánnék olyan pokoli 4 évet, senkinek, még az ellenségeimnek se, bár azokból is akadnak páran... Szóval ezzel a sráccal egy busszal jártunk egy osztályba. Új gyerek volt, csendes, kedves, mint minden új gyerek, csak aztán kinyílik a csipájuk. Szóval ez a kedves gyerek, belopta magát a szívembe, de nem tartottam komoly dolognak, mert mellette egy másik srác is tetszett. ( Igen ez nálam gyakran előfordul, hogy egyszerre egy sose tetszett. ) Nem voltunk rózsaszín felhőben, mert úgy egy év után kiraktam a szűrét... Ezután kezdődött a pokol... ugyanis az összes srácra féltékeny volt, aki csak 2 méteres közelembe jött, nem beszélve arról, hogy ha egy veszekedés közben rosszul szóltam vissza, még egy-egy pofon is elcsattant... És folyamatosan ment a sárdobálás, a veszekedések sorozata, amivel megkeserítettük a magunk, a tanáraink, osztálytársaink, és persze a szüleink életét is. Életemben nem kaptam még annyi osztályfőnökit, ( na jó csak 2-t, meg egy szaktanárit) mint abban az egy évben.. és ezt csak miatta. Ha ő a közelemben volt, nem beszélgethettem, nem csinálhattam semmit, mert mindenbe belekötött... Csak sajnos az osztály többsége mellette állt, vagy nem is érdekelt senkit... Én mindig az osztály szürke egere voltam, és csak akkor vettek elő, ha szükség volt segítségre... Úgyhogy így folytatódott ez a rémmese... egészen addig, amíg egy kis liba, akit azóta is tiszta szívből utálok...(hogy miért az a későbbiekben kiderül.. talán) ez a kis liba leakarta csapni a kezemről, amit én nem hagytam ( ezt nem kellett volna, de utólag könnyű okosnak lenni ) így hát ilyen háború volt, amit persze az a kis szemét élvezett. Amúgy nem is beszéltem nagyon róla, úgy összességében. Barna haj, kék szem, magas. Elég hírhedt volt, főleg azok körében , akiket bántott.. De nem ez a legszomorúbb, hanem az, hogy lelkifurdalás nélkül képes volt bárkit, bárhol megalázni, és nem válogatott az eszközökben sem. És még arra is képes volt, hogy visszakérje azt a vacak karkötőt amit tőle kaptam.. Ez a gyerek (meg később a többi) képes volt azt elérni, hogy kételkedjek magamban, bizalmatlan legyek mások felé, és nehezen nyíljak meg. És ez a mai napig így van.. Lehet, hogy csak ebbe magyarázom bele, a saját frusztráltságom, de nem tudom hogy hogy van. Ezért is utálom, ha valaki felhozza ezt a témát - ilyenkor mindig egy részem szemen köpne - de sose fogok tudni menekülni, mert utol ér, akárhol vagyok. Ez eddigi életem sötét szakasza... sose utáltam úgy iskolába járni, mint akkor... mintha egy szakadékról löktek volna le... .. És ekkor egy kéz megfogta a kezem.... (folyt köv.)

[ tovább.. ]