Ültél már le valaha csupán azért, hogy átgondold, milyen hálával tartozol azért, hogy élsz?
Én nemigen... Ha mégis, csupán úgy, semlegesen, mert láttam egy baleset nyomait, ahol talán meghalt valaki, vagy bemondták a híradóban, hogy ismét ennyien meg ennyien vesztették életüket az utakon. Kicsit átborzongtam és mentem tovább.
Most leülök, hogy átgondoljam...
Nem magamért. Én ugyan miért lennék kevésbé boldog egy velem történő, tragikus kimenetelű szerencsétlenség után?
Azokért, akik szeretnek.
Reggel elindulsz dolgodra - iskolába, munkahelyedre igyekszel. Felszállsz egy villamosra, vonatra, vagy sétára szánod magad.
Zenét hallgatsz, közben nézel magad elé, gondolkodsz a napi teendőiden, apró bosszankodni-valókon.
Majd semmit se értesz az egészből: fékek, csörömpölés, sikolyok, vér...
Vége. Ennyi.
Neked.
És annak, akinek én vagyok a legfontosabb?
Reggel elindul a barátnőm/barátom/feleségem/férjem/lányom/fiam dolgára - iskolába, munkahelyére igyekszik. Csak felszáll egy villamosra, vonatra, vagy gyalogol addig egyet. Biztos megérkezik. Délután hazajön, ebéddel várom, meglepem. A kedvencét főzöm.
Hmm, telefon. ...Ki lehet?
Mi történt?
...
Vége? Ennyi? Így? Most?
Azonosítani?
Temetés?
Egy élet nélküle?

holdsütötte
lámpafény
fény a sötétben
sötét a fényben
fekete láng
lángfekete
borul
esik
téboly
téved
gondol
gondolsz
ember
érted
életképed
világos-e
sötétséged

Próbáltál már csupán egy vonalzóval, mindenféle segédvonal és szerkesztés nélkül érintőt húzni egy körhöz?
Én ehhez a feladathoz hasonlítom az életet, és az örök élethez jutásért való küzdelmet.
Gondold csak el, mennyi érintőt húzhatsz egyetlen kör köré, legyen az bármilyen kicsi vagy nagy!Milliót, végtelen sokat! És neked ebből csupán egyet kell meghúzni, de azt tökéletesen. S dolgozhatsz rajta egész életedben. Ha úgy látod, nem jó, kitörölheted, és nekifoghatsz újra. Lényeg, hogy amikor eljön az óra, tudd bemutatni a kész rajzot, a tökéletes érintődet. Mindegy, hogy meddig dolgoztál rajta. Mindegy, hogy szenvedtél-e vele, vagy könnyedén ment. Mindegy, hogy hányadjára jött össze. Csak az a lényeg, hogy tudj egyet bemutatni életed végén abból a millió sokból, amik közül választhattál. Ez a szabad akarat, és ezt az örök élet kulcsa.

Itt van 2008, 2007 még elevenen élő sebei után egy még gyötrelmesebb év. Így fogunk hozzá eleve... Miért kell ennek így lennie?
Sok dolgot nem tudok elviselni, de a leginkább azt nem, ha a nyomorultat, a rászorulót, a tehetetlent bántják, kihasználják. Hazánkban ennek a legelvetemültebb képe jelenik most meg: még azt is el akarják velünk hitetni, hogy mindez nekünk jó. És sajnos még ma is sokan elhiszik - ők azok, akiknek el kellene menni ebből az országból. Ők úgysem szeretik Magyarországot, csupán tragédiának fogják fel, hogy ide születtek. A mai vezetőségünk is éppen így van vele: nyugatot akar csinálni valamiből, ami nem az, ami sosem lesz az. Mintha a lábatlan gyereket akarnánk arra rávenni, hogy szaladgáljon az udvaron az osztálytársaival... Mi sosem leszünk Nyugat, de ezt el is kellene fogadni, és meg kellene érteni, hogy boldogok, sikeresek attól még lehetünk. Most gyűlölködő, fogvicsorgató, ökölrázó, dühöngő, szenvedő emberek vagyunk, akiket még tovább kínoznak, akiknek a hörgését senki sem hallja meg. De még mindig lehetnénk szerető emberek, boldogok, sikeresek, felszabadultak. A gyermekeink, unokáink boldogsága még nem veszett el, csak nem kell olyanok kezébe tenni az életüket, a jövőjüket, a hazájukat, akik nem tudják, mit cselekednek...

Az utóbbi hetekben eléggé nagy nehézségekkel kellett szembenéznem, olyanokkal, amelyekkel vélhetőleg minden ember találkozik az élete során. Mondhatom úgy is, hogy mélypont -de nagyon mély pont... Rengeteg minden játszott benne közre, sok apróbb és nagyobb horderejű dolog. Az egyik apróság azonban sok gondolatot kihozott belőlem:
Egyesek véleménye szerint az ember akkor mondhatja ki, hogy megtalálta az igazi egyéniségét, ha már jócskán benne van a nagybetűsben, megélt ezeregy nehézséget, kipróbált jót és rosszat, majd ezek tükrében meglátja, hogy mi is kell neki. Én merem állítani, hogy ez egyáltalán nem igaz. Miért kéne kipróbálnom azt, amiről tudom, hogy nem én vagyok? Csak azért, hogy meggyőződjem erről? Próbáljak ki mindent csak azért, hogy rájöjjek, hogy ez nekem nem kell? Hiszen nem az állat szintjén élünk..! Miért ne tudnánk hát végiggondolni, hogy akarjuk-e? Az "adj magadnak rá egy esélyt"-hozzáállások kiskorunkban el kellene bukjanak. Amikor már elég emberrel találkoztunk, elég tudást megszereztünk ahhoz, hogy "esélyadás" nélkül is lássuk, mi kell nekünk, kell tudni gondolkodva és CSAK gondolkodva élni az életben. A megfontoltság nagyobb kulcs, mint a tapasztalat, csak jól kell tudni bánni vele. Nem kell mindenbe belemenni, nem kell mindent megtapasztalni... Akkor legalább nem okozunk magunknak újabb és újabb kudarcélményt azáltal, hogy ismét nem azt kaptuk, amit vártunk.

"...az élet elől lázadással éppúgy nem lehet elmenekülni, mintha vaknak tetteti magát az ember." - írja James Jones [az eredeti] Most és mindörökké című regényében. Erről jutott eszembe pár gondolat...
Akármennyire is közhely-szerű: az élet tele van kihívásokkal. Kinek ilyen, kinek olyan kihívás jut - a máséval foglalkozni nem kell. Csak arra kell koncentrálni, hogy a sajátunkat véghezvigyük, esetleg mások segítsünk, de sosem kell más kihívásait lefitymálni, azt irigyelni. A kihívásainknak meg kell felelni minden körülmények között, és meg kell tudni maradni embernek. Sajnálatot nem kívánva, tiszteletet provokálva kell nekivágnunk annak, ami ránk vár, és sosem panaszkodni, sosem félni. Erőt kell gyűjtni és mindent ki kell bírni - attól vagyunk emberek, hogy ezt meg tudjuk tenni. Az ember bármit kibír, csak küzdeni kell. "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" Így lehet végigcsinálni bármit, s közben megmaradni annak, akik voltunk.
De a legfontosabb, hogy ne essünk bele a legnagyobb hibába: ne tegyük magunkat szánalom tárgyává, mert akkor hiába küzdöttünk - arra senki sem lesz kíváncsi.
"I never saw a wild thing
sorry for itself.
A small bird will drop frozen dead from a bough
without ever having felt sorry for itself." (D. H. Lawrence: Self pity)