Na igen, nem nagyon értem rá, meg amúgy is hirtelen annyira elkezdtem mindenkivel veszettül levelezni, hogy szinte nem is volt értelme, hogy ide is leírjak mindent még egyszer. De azért most mégis megpróbálom összefoglalni az újabb, sokak számára már ismert történéseket.
Na tehát, először is: Dávid hétvégi látogatása (nem tegnap, de hát mondom, régen írtam, na), hát mit mondjak, igazi, hamisítatlan kisvárosi Erasmus-hangulat, nem kell részletezni… Talán sikerült kicsit fertőznöm a Salamanca-őrületemmel.
Ugyanezen a hétvégén történt, hogy, technikai okokból egy füstös kocsma padlóján ülve, Catia elsírta a vállamon a „minden pasi szemét” című lemezt. Ekkor elhatároztam, hogy a közelgő születésnapjára feltétlenül Az Igazi (Márai) spanyol verzióját kell neki felkutatnom. Azt biztosan tudtam, hogy létezik ilyen, de nagyjából semmi mást, a spanyol címre sem emlékeztem pontosan. Hát gondoltam, sebaj, majd legfeljebb hülyét csinálok magamból a könyvesboltban. Nem így történt. Épp csak elkezdtem mondani, hogy keresek egy könyvet egy magyar szerzőtől, mire a srác egyből rávágta (és komolyan, szinte tökéletes kiejtéssel): „Sándor Márai?”. No jó, hát ő az egyetlen magyar, nyílván, akit itt ismernek, de mégis meghatott. Aztán közös erővel sikerült belőnünk, hogy „La mujer justa” a címe spanyolul, és meglett. Nagyon örültem, hát még Catia, azt hitte a drágám, hogy most, hogy így „idegenben” van, nem is fog ajándékokat kapni, hát kapott, nem csak tőlem. A buli maga amúgy elég szolid volt, mert egy szerdai napra esett, és így sokaknak, mint például az ünnepeltnek órája volt másnap. És ezúttal nem pizzáztunk, hanem mindenféle halakat és egyéb tengeri cuccokat ettünk. Például polipot. Igen, azt is megettem. Nem volt rossz, de azért a tintahal a kedvencem… )
Aztán, hát… Persze, tanultam, vagyis írtam a konferencia előadásomat meg ilyenek. Még hazaindulásom előtt volt egy újabb Martina-féle házibuli, ami eredetileg nemzetközi vacsorának indult, de sajnos nem túl sok résztvevő tudott főzni… Mindenesetre a paprikás krumplival óriási sikerem volt. A pálinkáról már nem is beszélve. :P Igen, vicces dolog pálinkát kóstoltatni a külföldiekkel, amilyen fejeket tudnak vágni, egy élmény. Legnagyobb meglepetésemre a legjobban egy amerikai lány bírta a strapát (azaz képes volt grimaszok nélkül lenyelni a pálinkát), őt egyébként akkor ismertem meg, Oliviának hívják, nagyon aranyos, de sajnos nemsokára már haza is megy. Na de mindenesetre, ezek után sejthető: jó buli volt.
Majd hazamentem. Először nagyon furcsa volt, folyton spanyolul akartam szólni minden eladóhoz, meg forgattam a fejem, ha hallottam, hogy idegenek magyarul beszélnek, hozzá kellett szoknom megint, hogy itt ez a normális.  Meg a forintban számolás is furcsa volt először, minden olyan drágának tűnt elsőre (bár egyébként az is). Ráadásul a konferencia is spanyolul folyt, így aztán teljesen össze voltam zavarodva. Na de ha itt tartunk: a konferencia ANNYIRA jó volt, legalábbis én nagyon élveztem, nem tudom, hogy vajon azok is, akik hallgattak… De már biztosan tudom, hogy feltétlenül valamiféle tanárnak kell lennem, mert annyira feldob ez a közönség előtt beszélés-magyarázás.
Sajnos az otthontartózkodásom amúgy elég rövid (vagy annak tűnt legalábbis) és pánikszerű volt, bár azért belefért ez-az: egy welcome-party Liliékkel, egy kerítésfestés próba helyett , a konferencia utáni vacsora és kocsmázás, ami biztos remek volt, csak ne lettem volna félholt, és némi elsőáldozásos családlátogatás.
Mindezek után hihetetlen jó volt visszajönni, mert így elkezdtem értékelni megint, mennyire jó itt, és persze mindenkinek el tudom mesélni, milyen jó volt otthon. Bár most amúgy mindenki tanul, mert ugye vizsgaidőszak van. Csak én vagyok nyugodt, egyelőre, mert az első vizsgám 19-én lesz. Igaz, hogy utána a többi is egy héten belül… Izgi… Addig is EB meccseket nézünk szorgosan, és ilyenkor nagyon hasznos, hogy annyiféle nemzetiségű ismerősöm van, mindig van kivel szurkolni. Néha nehéz is dönteni, például Mihao (lengyel haverom, aki eddig Mikhael néven futott, de mint utóbb megtudtam, nem így hívják, csak azért mondta, mert az igazi nevét nem érti meg senki, állítólag) is leszúrt a múltkor, hogy micsoda dolog, hogy nem a „szomszédéknak” szurkolok. Bocs, Caroline-nal voltam, úgyhogy szolidaritásból „Ale, Suiza!!!”. De sajnos kikaptak, pedig jobbak voltak szerintem alapvetően, csak nem bírták kihasználni egyik helyzetüket sem. (Ja, ha nem volna világos, most a Csehország-Svájc meccsről beszélek) A cseheknek csak szerencséjük volt. Viszont vicces, hogy pont a meccs után ismerkedtem meg két nagyon szimpatikus cseh sráccal, az egyikük egész sokat tud Magyarországról és magyar szavakat is, úgyhogy nagyon jól elszórakoztatott a szünetben. (Mert elmentünk együtt kajálni a portugál-török meccs előtt.) Utána Catia bezzeg örült, bár szeretjük a törököket is. Aztán Mihaot is kingeszteltem, amikor megjelentem a német-lengyel meccsen piros-fehér pólóban. Sajnos ezt is bebuktuk, de értékelte a gesztust. Na mindegy, ennyit a fociról, bár még mindig jobb téma, mint a könyvtár, nem?

Valóban nem olyan sok az esemény mostanában, főleg hogy egyre inkább (Kriszti kifejezésével élve) a pánik a köbön-fázisba esem. Kicsit sok a dolgom, és mind fontos, úgyhogy most inkább bulimentes periódust élek, és dolgozom…
Na persze, azért Caroline szülinapját csak nem hagyhattam ki. Végülis egy Don Quijotés chupitóspoharat kapott, meg hozzá valami helyi mézes pálinkát (finom volt), hogy ne legyen már üres, és csináltam egy képeslapot teáspapírokból. Ja, és elküldtem neki e-mailben a Quimby Don Quijote ébredése című számát. Na igen, úgy látszik, egyszer minden hispanista életében elkerülhetetlenül eljön a DQ-láz, és Caroline éppen most szenved benne, ezért kapta ezeket. Egyébként a buli úgy nézett ki, hogy elmentünk hülyére zabálni magunkat egy olasz étterembe. (Uhh, TÉNYLEG nagyon sokat ettünk, jól csúszott rá a mézes pálesz… Aztán, miután sikerült megmozdulni, zúzás egy kedves kis kocsmába, ahol játszottunk kicsit a törött csocsóval, és egyebek, szóval addig maradtam, míg csak el bírtam viselni, hogy csípi a füst a szememet… A szemem utána is napokig fájt, és enni sem bírtam rendesen, bár ezek nem biztos, hogy mind a buli mellékhatásai, lehet, hogy csak egy újabb erasmitis-roham tünetei, ami egész héten nyúzott már megint, de semmi komoly…
Például abban sem akadályozott meg, szerencsére, hogy elmenjek Valladolidba. Bár Estimada Muchacha Tanár Úr megmondta előre, hogy a város nem túl szép, én azért pozitívan álltam hozzá. De végülis neki lett igaza… Mindenesetre legalább megtudtam, vagyis hát biztos lettem benne, mert amúgy eddig is gondoltam, hogy emlegetett tanár úr tök jó fej. Abszolút szívügyének tekintette, hogy szórakoztassa a diákjait, úgyhogy először meghívott mindannyiunkat egy kávéra, később pedig elmentünk borozni. Valóban ezek tűntek amúgy az ideális programnak, ugyanis nem csak hogy a város nem túl szép, de még esett is. Viszont a színház maga gyönyörű (belülről…, és az előadás is szinte meglepő módon tetszett. Azért meglepő, mert egy barokk műről van szó (Lope de Vega: Las bizarrías de Belisa, le nem fordítom, mit jelent a bizarrías, de egy szerelmi sokszöges sztorit kell elképzelni, aminek végén mindenki összejön mindenkivel), és hát a barokk színház… hogy is mondjam… szóval nem voltak illúzióim. Pláne azt nem is tudtam előre, hogy mennyire korhű vagy modern feldolgozás, de mindegy, mert az utóbbiak sem igen szoktak tetszeni klasszikus művek esetében. Annyiból mindenesetre előrelátó voltam, hogy előzőleg elolvastam a művet, hogy aztán biztosan értsem. Ez nem volt haszontalan, de igazából a két dolog oda-vissza segített egymásnak, tehát végülis a színházban vált világossá a teljes mű, mert ott azt is megértettem, amit a szöveget olvasva nem. Na de a lényeg: KICSIT modern feldolgozás volt. Tehát alapvetően eredeti szöveg, és csak nagyon keveset raktak hozzá, zenét meg ilyesmit, és ami kifejezetten tetszett: nem spirázták túl a díszletet meg a látványelemeket, hanem teljesen minimál volt az egész, és szerintem így sokkal hatásosabb meg minden, szóval jobb.
Aztán… Hát azóta semmi különös, kicsit levert vagyok, mert nem is tudom hány napja folyton esik és hideg van. Meg ugye tanulnom kell, mint azt már említettem. Meg átgondolom az életemet… Ja, igen, közben időnként amúgy csinálok egy-egy új albumot, meg rakosgatom szorgosan a fotókat, csak kicsit sok van, én meg rendszeresen lehetetlen helyeken netezem. (Ahol le lehet ülni, ott nincs konnektor, úgyhogy ha lemerül az aksi, marad az iwiwen is látható folyosón ücsörgés, még szerencse, hogy ez a gép jól bírja…
Na szóval, bocsánat, ha uncsi vagyok, de most ez van, és valószínűleg a következőkben is ez lesz többnyire, de hamarosan hazamegyek!!! (ha csak 2 hétre is) Ó, a drága jó Kőrösi koli, remélem, egyben van még az ágyam.

Hmm… nehéz lesz akár csak viszonylag röviden is összefoglalni azt a hetet, amiről Kriszti naplójába vagy 50 oldalt teleírtunk… Ott kezdődött, hogy megérkezett, és bár az egymásra találás a buszpályaudvaron nem sikerült rögtön, azért végülis szerencsésen hazaértünk. A tintahalat ezúttal sajnos ki kellett hagyni, mert előtte vízben élt, úgyhogy csirke volt a welcome-vacsi. Aztán felfújtuk a matracot, ami rendesen sípolt, és ennek Julio nyílván rendkívül örült. Szegény, akkor még nem tudhatta, hogy mi vár rá, hogy a matrac sípolása igazán a legkevesebb… Másnap megállapítottuk (Kriszti először, én újfent), hogy a város gyönyörű. Aztán Kriszti végigülte velem az óráimat (az ÖSSZESET), és lelkesen jegyzetelt is: a szavakat, amiket megértett. Amikor meg már nagyon unta (és én is), sudokut fejtettünk meg hasonló értelmes dolgok. Ez egyébként az egész hétre elég jellemző volt: régen csesztem már el ennyi sudokut.
Az első fénypont szerda este a salsa volt, nekem is, mert elkezdtük a ruedát tanulni. Ez olyan, hogy körben táncolunk, és cserélgetjük a párokat. Tiszta buli! Krisztinek meg nyílván az egész az újdonság erejével hatott, pl. Frederico, a tánctanár, aki háttt… Nem egy csúnya pasas. :P Táncolni vele pedig egy élmény. Eddig csak elvétve volt benne részem, de hát a ruedában mindenki táncol mindenkivel. Ja, Kriszti lelkiismeretének megnyugtatására: tegnap is elkéstem…
Aztán elmentünk az ír kocsmába kvízt játszani. A csapatnevünk természetesen „Palachinta” volt. De ultragyökereknek bizonyultunk, és nagyon vártuk, hogy megérkezzen Catia, és segítsen, néhány dologban tudott is, de aztán csak ültünk mindhárman kukán, olyannyira, hogy már a mellettünk elhaladó pincér is megszánt minket, és beírt nekünk egy választ, de ilyen „Úristen, még ezt sem tudjátok, lúzerek”-fejjel. Hát, tényleg nem nyertünk, még bort sem…
Majd a piknik. Na, az nagyon poén volt. Azzal kezdtük - nyílván, nem is mi lennénk, ha nem - hogy sütöttünk palacsintát, amit aztán magunkkal vittünk. Ez meglepő módon minden katasztrófa nélkül sikerült. (A katasztrófa csak később történt a forró csokival, amikor az a mikróban kifutott, én felsikítottam, majd mindketten megszakadtunk a röhögéstől, de ez egy másik történet.) Volt méz, úgyhogy vettünk banánt, de azután mindenki csak csokisat akart enni, rohadjanak meg, ezért strapáltuk magunkat… Ja, a piknik lent volt a folyóparton a római hídnál. Nagyon sokan voltunk, és nagyon meleg volt. Azt hiszem, elég nagy feltűnést keltettünk az állandó röhögésünkkel, pláne mikor elkezdtünk hozzá kártyázni. Végül pedig úgy éreztük muszáj végigmennünk a hídon mezítláb, és úgy is mentünk haza, csak mert az akkora poén. (Meg mert tényleg meleg volt.) Később ezt a partonevősdit megismételtük ketten Nutellás kenyérrel. Az is tuti jó volt.
Amúgy kicsit már összefolynak a napok… Mindenesetre megnéztük Salamanca legszebb orgonáit, diagnosztizáltuk az erasmitis nevű betegséget, volt MSzK (Milyen színt kérsz kocsma, persze 5 chupito 3 euro, churros (a hozzá tartozó csoki történetét lásd feljebb…, sült krumpli, röhögés minden mennyiségben és 2 házibuli. Az egyiken megismerkedtünk Zétával. Így neveztük el, egyébként egy francia srác, akinek valami Z-betűs neve van, csak nem értettük pontosan, ezért lett Zéta. Na, ő legalább jó fej volt, és beszélgetett velünk (nem úgy mint az a gyökér, ámde helyes manóarcú haverja, Jeremy…, mert a bulik amúgy elég unalmasak voltak, kivéve amikor mindenki rákattant Kriszti hajára, és nem is tudom, hányan kérdezték meg, mióta nem vágatta le, és mindenki sztárfotót akart. Meg amikor mentünk hazafele egyik este, a Plaza Mayoron láttunk egy csapat méhecske jelmezbe öltözött jókedvű, táncoló fazont. Aztán mindketten beszóltunk Catia szerelmének, Alejandrónak, aki pincér egy bárban. Csak épp Kriszti elővigyázatosabb volt: „Szőrös, mint egy majom”. Én pedig meggondolatlan: „Micsoda lúzer…” Tanulság: ne használjunk feleslegesen idegen szavakat, főleg ne amikor külföldieket beszélünk ki magyarul az orra előtt. De egyébként tényleg az volt, se piája nem volt, se pohara, pedig ő volt a pultos vagy mi a fene…
;
Ezen kívül sétáltunk. Elég sokat. És közben elmeséltem a spanyol irodalom nem egy remekét, ami valamiért kötődik a városhoz vagy egy-egy helyhez. Eleinte, mikor még nekem is minden új volt, én is annyit sétáltam, hogy tisztára megfájdult tőle a sarkam (nem tudom, pontosan miért, meghúzódott vagy ilyesmi), és 3 napig sántikáltam. Hát igen, ez Salamanca. Aztán elkísértem Krisztit Madridba, hogy le ne késse a repülőt. Nahát azt nem is, de a madridi buszt majdnem&
#8230; Még a sofőr is röhögött rajtunk, hogy „Casi, casi…” (magyarul: majdnem). De végülis mindketten hazajutottunk, vagyis én vissza Salamancába, és még a könyveimet is volt időm visszavinni a könyvtárba, csak sajnos kiderült, hogy már hétfőn lejártak, úgyhogy megint megbüntettek, a szemetek.
És… nem tudom… Biztosan ezer dolgot kihagytam, meg ezek amúgy is csak a körvonalak, nyílván nem írhatok le minden kis hülye történetet és beszólást, amiken jókat szórakoztunk. Ja igen, rajzfilmet néztünk éjjelente (a címét csak cirillel tudnám leírni, mert szovjet…, hang nélkül, mert az valamiért nem megy a gépemnek (ez normális. És hasonlók.
Azóta meg igyekszem tanulni (bár a könyvtárban ugye büntiben vagyok, egész héten, hogy pusztulnának meg), és töröm a fejem, mit adjak Caroline-nak szülinapjára, ami szombaton lesz. Ja, és jövő csütörtökön színházba megyek Valladolidba, tök jó, igaz, őszintén szólva ebből Valladolid érdekel jobban, de sebaj. Egyébként ez ilyen „Salamanca aranykori irodalom kurzusra járó tanulói, egyesüljetek!”-típusú program. Én speciel aranykor 2-re járok Estimada muchacha Tanár Úrhoz. (Mindig így kezdi az e-maileit, ez magyarul kb. olyasmi, mint „Tisztelt Leányzó”.) Vele kapcsolatban egy kedves történet, hogy feladott a szünetre egy feladatot, aminek csak nagyjából a felét sikerült megcsinálnom, úgyhogy kicsit aggódtam, hogy vajon most mi lesz. Hát az lett, hogy a tanár úr még ezt is 2 e-mailben összesen vagy 4-szer köszönte meg, ugyanis a csoport nagy része egyáltalán nem csinált semmit. Imádom Spanyolországot.
Ja, és raktam fel képeket! (csináltam két új albumot)

Olyan régen írtam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, mikor be akartam lépni, nem jutott eszembe a felhasználónevem...
Nahát igen, igen, kicsit sok az esemény… Tehát Valenciánál hagytam abba. Szóval Valencia… Elég furcsa volt, meglehetősen összetett és esetenként még számomra is meglepő érzéseket keltett bennem az ott töltött 3 nap. Kezdve azzal, hogy hát hirtelen magyarul kellett beszélni, és ez eleinte kifejezetten nehéz volt, szinte fordítanom kellett az agyamban már automatikusan megjelenő spanyol mondatokat. Amikor meg kicsúszott egy reflexszerű "sí", Dávid egészen frászt kapott. Na de ez azért szerencsére úgy egy órán belül elmúlt. De aztán jött az, hogy ott volt Dávid, majd később Kitti, na és ettől honvágyam lett, sokkal inkább, mint előtte bármikor Salamancában, ahol tök egyedül voltam (mármint magyar). Persze logikus, hogy az otthoni dolgokról, ismerősökről beszélgettünk, meg egyáltalán a puszta társaságuk eszembe juttatott egy csomó mindent (mindenkit), ami (aki) elkezdett hiányozni. Na jó, nem azért, nyílván örültem, hogy találkoztunk, meg hallottam egy-két számomra új sztorit egy-két közös ismerősről, de ezt hagyjuk, személyiségi jogok is vannak a világon. Másrészről Valenciát látva megerősödött bennem a tudat, hogy jól választottam, mikor Salamancát jelöltem elsőnek. Nem az, hogy Valencia nem tetszik, csak hát nem is tudom, olyan… Nagy… Én pedig kicsi és otthonos helyre akartam menni, hát ez bejött. Fura módon szinte Salamanca iránt is "honvágyam" támadt. Valencia pedig olyannyira nagy, hogy 3 nap alatt kétszer is sikerült eltévednünk benne, egyszer hajnalban és nagyon, nahát vicces volt, legalábbis utólag az, de akkor nem így gondoltam. De részben én vagyok a hibás, ugyanis ennek bekövetkeztében jelentős szerepet játszott, hogy előzőleg megismertettem Dáviddal a chupito műfaját...
És ha már a tipikus spanyol jellegzetességeknél tartunk, egy másik felfedezésünk a két külön-külön borzalmas alkotóelemet tartalmazó, ám együtt abszolút élvezhető chocolate con churros. Tényleg, a churros (az ilyen olajban sült hosszúkás fánkszerű valami) magában mondhatni pocsék volt, de igazán csak az lepett meg, hogy amikor elfogyott, és elkezdtük meginni a maradék csokit, rájöttünk, hogy az is rossz.
Na de jó, hogy minden hülyeségről mesélek, csak épp arról nem, hogy hát a fallas volt, vagy mi a fene. Szóval a fallas lényege, hogy tele van az egész város a fallákkal, amik nagy, színes, többnyire undorítóan giccses, valószínűleg papírból készült szobrok. És ennek örülünk. A fallas iránti öröm kifejezője például a mazcleta, ami magyarul tűzijáték nappal: füstöl az ég, és nagyon hangos. Meg iszonyatos a tömeg, de ez hozzátartozik a "feelinghez", gondolom. Aminek viszont kifejezetten örültem: láttam szép ruhás lányokat (fallerákat), akik felvonultak, és virágokat ajánlottak fel a Szűznek. (Na, a Szűz valami eszméletlen ronda volt, de van róla fénykép, majd felrakom az albumba előbb-utóbb.) Egyik ilyen menethez egy kis időre csatlakoztunk is, konkrétan elkezdtünk követni egy fúvószenekart, csak hogy legyen a dologban valami poén. Sajnos a gyújtogatós részen (amikor is az összes ocsmány fallát elégetik, haha) már nem voltam ott, de mégis, most már tudom, vagy hát tudni eddig is tudtam, de már valahol át is érzem, mi az a fallas. Csak arra nem sikerült rájönnünk, hogy miért kell sírni, ugyanis a virágfelajánlós bulin csak úgy patakokban folytak a fallerák könnyei…
Ja, még egy dolog a Valencia-Salamanca összehasonlítást illetően: Salamancából már tényleg csak egyvalami hiányzik, ami Valenciában viszont megvan. A tenger!!!
Na azután, ahogy jöttem "hazafele", mindjárt Madridban találkoztam anyukámékkal, és Salamancába már együtt mentünk. Nem tudom, szégyen-e, de mindeddig nem igen turistáskodtam saját kis városomban, ahol már vagy másfél hónapja lakom. Most viszont voltunk együtt egy csomó helyen, például a régi egyetem épületében, ahova mint megtudtam, én diákigazolvánnyal bármikor bemehetek, meg van ott egy könyvtár is, nahát jobb későn, mint soha… Másrészt kedvenc épületemet, a Convento de San Estebant is láttam belülről, érdemes volt!
De nem ez volt a legérdekesebb, hanem a húsvét. Azt tudtam előre, hogy itt kicsit más, mint otthon, ezért is nem akartam hazamenni a több mint 2 hetes szünetünk alatt (bizony, bizony…. Valóban. Tömeg volt itt is, mindenfele nyüzsögtek a turisták, napközben csak úgy a városban is, de főleg este, a körmeneteken, amiből volt naponta vagy 5. A legnagyobb, kissé talán meglepő módon, pénteken volt, amikor is Salamanca plébániái és fúvószenekarai egyesítették erőiket, és végigcipelték a városon a 14 stációt (igen, talán hiányos a műveltségem, mert mintha csak 12-nek kéne lenni, de nekik ott 14 volt…. Ezt nehéz leírni, de vannak róla fényképek, most tényleg nem tudom, hogyan írjam körül ezeket a nagy izéket, amiket cipeltek, hát jelenetek szobrokkal, na… Csuklyás vezeklők, fúvószenekarok, és köztük volt Jézus is a kereszttel, MEZITLÁB! Pedig hideg volt ám… De ez még mindig jobb, mint egyes helyeken, ahol a vezeklők olyannyira vezeklők, hogy felvonulás közben verik magukat ostorral. Itt legalább csak néhányan úgy döntöttek, hogy lefagyasztják a lábukat. Ami a lényeg, hogy a spanyoloknak úgy néz ki, a feltámadás gagyi, sokkal jobban szeretik a vért és a szenvedést (meg a sírást, lásd: Valencia).
Azért mi aztán csak "feltámadtunk" családilag, ami abból állt, hogy én főztem vacsorát, méghozzá tintahalat. Kicsit frászt kaptam, mikor először láttam meg kiolvadva a jószágokat, hát még anyukám. ("Jaj, az ott a szeme???" Bocs… Pláne mikor elkezdtem felvágni őket, és fröcsögött aaa… Tinta vagy nem is tudom, talán pont a szeme, hagyjuk, a harmadik után már egész megszoktam. És még ráadásul jó is lett. (Szerintem.) Úgyhogy abszolút büszke voltam a hőstettemre.
Azután elmentünk Ávilába, ami nagyon jó... lett volna, ha mondjuk 20 fokkal melegebb van, de a mínusz 2 fokot és a havat kicsit nehezen toleráltam húsvétkor. Jó, jó, magasan van, de akkor is... Legvégül valamit láttam végre Madridból is a metrón és a buszpályaudvaron kívül. A tájékozódásba meg olyannyira belejöttem, hogy ezúttal már én igazítottam útba két embert. És abszolút biztos voltam a dolgomban!
Azóta meg semmi különös, tanul(gat)ok, és várom Krisztit, aki ma jön. Ez garancia arra, hogy ez a hetem is tartalmas lesz.

A két jelzö egy olasz srác elsö benyomásai rólam saját bevallása szerint: komoly és megbízható/felelösségteljes. Tényleg? Ne már...
Egyébként csak azt akartam megírni, hogy raktam fel újabb képeket az albumba, bár a kedvenceim (az emberekröl szólók) még nincsenek ott, mert azok Caroline gépén vannak, de elöbb-utóbb azokat is felrakom. Csak most muszáj volt letöltenem a képeket, hogy legyen elég memória Valenciára.
Addig is nem tudom, mi van említésre érdemes, talán Michael (nem tudom, jól írom-e a nevét). Az kicsit aranyos volt, ahogy megismerkedtünk. Természetesen egy buli... Szokásos kérdés: honnan jöttél? Mondtam, hogy Magyarországról. Mire felcsillant a szeme, és nekiállt lelkendezni, hogy hát ez mennyire jó. Csodálkoztam, miért örül ennek ennyire. Hát mert ö meg lengyel! Amigo, erre iszunk! Aztán gyöztük utána magyarázni a többieknek a lengyel-magyar barátság hagyományát...
Ja, és hogy arról is szóljak: régen örültem már úgy sms-nek, mint tegnap, pedig nem is élö embertöl kaptam, hanem banktól. Végre van ösztöndíjam! Ez nagyon elönyös, föleg, hogy már ott tartottam, hogy persze szuper, megyek Valenciába, dehát csak az odaútra van pénzem, no sebaj... A Fallast akkor is látni kell, na de majd legközelebb biztos mesélek róla sokat.

Na persze leszámítva a lakótársaimat, de amilyen gyakran látom öket, ez jogos. Na tehát, az úgy kezdödött, hogy múlt pénteken elkezdtem hülyére tanulni magam, és 2 napon keresztül olvastam, egészen addig, míg nem kaptam sarah-tól egy sms-t, hogy menjünk bulizni. Úgy döntöttem, már eleget hódoltam szerelmemnek, a hispán tudománynak, és megérdemlem. Ott volt Rhiannon, Martina és még sokan mások, elindultunk chupitózni, nem kell részletezni... Csakhogy a házibuliba, ahova eredetileg készültünk, sajnos a rendörök elöbb érkeztek meg. Szerintem itt a rendöröknek más dolga sincs, mit házibulikat feloszlatni. No mindegy, erre összehoztunk egy másik rögtönzött házibulit Sarah-nál, ahova aztán persze jöttek az újabb emberek, köztük egy srác. Hmm... ezt ismerem... Aha, salsázik! Kicsi a világ, vagy még inkább kicsi Salamanca, ugyanis Victor (nevezzük nevén, így hívják) mint kiderült az egyik francia srác, Jeremy lakótársa. Rögtön megörült, hogy én is salsázom, én meg hogy végre megismertem egy spanyolt. Érdekes egyéniség, most épp tüzoltónak tanul, mert szerinte az jó. Csak mondjuk elég egy beképzelt öntelt állatnak tünik (lehet, hogy van benne valami, hogy kritikus vagyok??, de legalább jól táncol, már amennyire emlékszem, mert kb fél 5-kor indultunk el táncolni, hát elég hulla voltam, de ez itt normális. Aztán ha a spanyoloknál tartunk, van egy másik salsás srác, akivel összehaverkodtam a legutóbbi órán (természetesen nagyon kevés a pasi, úgyhogy hasznos barátkozni), együtt táncoltunk. Rafának hívják, és aranyos.
Más: megfejtettem a könyvtár rejtélyét. Egy ideje sejtettem, hogy kell lennie valahol egy számomra eddig ismeretlen teremnek, ahol minden ott van, amit idáig nem találtam. Nos, megtaláltam ezt a termet.
Most egyébként hamarosan szünet lesz, ami nagyon jó. Vasárnap Valenciába megyek, ahol végre találkozom néhány magyarral. Már több mint egy hónapja nem beszéltem magyarul!!! Utána pedig meglátogatnak a szüleim meg késöbb az unokatesóm, Kriszti (remélem!!! ) Tehát el leszek foglalva, és nem fogok tanulni. Ejnye-ejnye...
Ja, megint más: most voltak itt a választások. Idönként láttam a kampányt, vicces. Az eredmény végülis az lett, hogy minden maradt a régiben, ezt Mayra mondta el nekem, elég rezignáltan, és hozzátette: a politikusok mindenhol egyformák...