2. Üdv a Pokolban!

Csak feküdtem az ágyon nyitott szemmel, és a kilátásaimon merengtem. Egy vámpír, vagy egy vérfarkas jóval erősebbek, mint egy egyszerű piromágus, de biztos voltam benne, hogy nem szkanderezni hív. Ha nem a fizikai erő fitogtatása a cél, akkor minden bizonnyal csak a velem született képességeimre számíthatok. És ezzel volt egy nagy előnyöm, a többiekkel szemben. Mégpedig az, hogy a Démonvilág alap eleme a tűz, és ez rám nem volt hatással. Támadni nem tudtam vele, de megvédett és tudtam annyira manipulálni, hogy ne árthassanak nekem.
A telefonhívás csak egyet jelentett: meglátogatjuk a családját. Caliban barátságával retúrjegyet váltottam az Alvilágba, és úgy tűnt, azt akarja, hogy most használjam fel.

Nagy duzzogva kikászálódtam az ágyból, és rekord sebességgel kapkodtam magamra a farmerem és a pulcsim. A hajammal sem vacakoltam, felkaptam a hajgumit az éjjeli szekrényről és összefogtam vele. Már az ajtóban álltam, és a kabátomért nyúltam, amikor eszembe ötlött Adriana mondata, amikor elbúcsúztunk: „vidd a késed”! Végig tapogattam a zsebeimet és rá kellett jönnöm, hogy egy-két gyűrött papírzsepin és az irataimon kívül semmi más nincs nálam. Pedig a pengéim nélkül csak nagy ritkán hagyom el a szobámat, mivel a tűz nem minősül önvédelmi fegyvernek. A kés annál inkább. Visszamentem az éjjeliszekrényhez és az alsó fiókban a törölközőkön meg is találtam, amit kerestem.
Összesen négy késem volt: egy kicsi zsebkés, amit még a nevelőapám adott mikor elköltöztem, biztos, ami biztos alapon, aranyos volt, de használhatatlan; egy nyakban hordható kicsi 4cm-es összecsukható kiskés; egy jóval veszélyesebb fekete pengéjű „medvekarom”, amit még Brian vett nekem; és egy 16 centis vadászkés, amit csak azért vettem meg, mert tetszett a pengébe gravírozott kígyó. Általában csak a medvekarmot hordtam magamnál, aminek két praktikus oka volt. Az egyik, hogy vészhelyzet esetén meg tudtam magam védeni vele, és a másik, hogy le sem csukhattak érte, mert csak 8 centis volt.
Benyúltam a fiókba, és a szokás hatalmának engedve a farmerom hátsó zsebébe süllyesztettem Brian ajándékát. Bonusz ként a 4 centis kiskést is a nyakamba akasztottam. Nem árt az óvatosság.
Az órámra pillantottam, és meg kellett állapítanom, hogy késésben vagyok. Kisiettem a szobából, bezártam az ajtót, és már száguldottam is a lépcsőn.

Caliban a sétány végén várt egy lepusztult templom előtt. Mindig itt találkoztunk a nagy „családi” látogatások előtt. A templom mögötti sikátor eléggé elrejtett minket, és azt is, ahogy Caliban megnyitja az átjárót a Pokolba.
Messziről láttam, hogy fel-le járkál. Tehát nem csak én vagyok ideges. Körülnéztem, majd átfutottam a zebrán.
- Szia – intettem neki.
- Késtél – jelentette ki az órájára pillantva. Na, a pillantásomat most nem tette zsebre.
- Mit akarnak? – kérdeztem elengedve a fülem mellett a megjegyzését.
- Nem tudom – mondta, de az arcomról csak úgy sütött, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem - emelte fel a kezét, és hozzátette - köszi, hogy jöttél – váltott kedvesebb hangnemre.
- Mintha lenne más választásom – mondtam morcosan. Mert lássuk be, ki mást hívhatott volna? Főleg, hogy most direkt engem kértek. Hát lehet, egy démonfamíliának nemet mondani?
- Na ne puffogj már. Ideje mennünk. – szedte össze magát. Megfogta a karom és a sikátor felé terelt.
Igaza volt, az ilyet jobb minél hamarabb letudni. Mint a ragtapasz leszedés: gyors és fájdalommentes. Bár volt egy olyan érzésem, hogy a ma látogatás egyik sem lesz.
Az a kicsi zsákutca pont olyan volt, mint máskor: sötét és büdös, mint az ilyen elhagyatott helyek általában. De hát ez volt a lényeg.
Legalább 10 métert mentünk befelé, amikor Caliban hirtelen megállt. Én a háta mögött jöttem, és ettől a hirtelen állapotváltozástól majdnem beleütköztem. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a kóbor macskákon kívül senki sem lát minket.
- Ideadnád a késed? – nyújtotta hátra a kezét.
- Miért? A tied hol van? – kérdeztem gyanakodva. Mert abba biztos voltam, hogy ő sem jött el fegyvertelenül.
Csúnyán nézett rám. Nem szerette, ha akadályozom ilyenkor az elképzeléseit. Most éppen azt, hogy az én pengém kell neki. Nagyot sóhajtottam.
- Legyen – egyeztem bele, és hátranyúltam a zsebemhez. Nem szívesen váltam meg a játékomtól, de ha ettől megnyugszik, hát legyen. Különben sem megtartani akarta, csak kellett neki valami éles.
Átadtam neki a medvekarmot és figyeltem, ahogy szétnyitja, a tenyerébe nyomja, és megvágja magát. Fekete vére a betonra csöpögött. A válla felett visszanyújtotta nekem, én meg egy használt papír zsebkendővel elkezdtem módszeresen letisztogatni, mielőtt megint a zsebembe rejtettem. Az átjáró nyitás mindig ilyen véres munka volt. Vér kellett és elég energia. Figyeltem, hogyan morog magában, amíg megnyílik a kapu, ami pár perccel később meg is történt. Képzelj el egy sötét lyukban egy fekete ajtót, amiből árad a forráság, és húz be téged is magával. Hát ez volna az átjáró. És én pont egy ilyen előtt álltam.
Caliban sérülésmentes tenyere hozzámért, jelezvén, hogy kövessem. Azzal átlépett a sötétből a semmibe és eltűnt a szemem elől. Egy fél pillanatig elgondolkodtam azon, hogy hátat is fordíthatnék az egésznek, és elsétálok haza aludni. De mégsem tettem meg. Ehelyett nagy levegőt vettem és hagytam, hogy a nagy Semmi magába szippantson.

Ha úgy képzeled el a Démonvilágot, mint egy nagyon büdös barlangot, akkor meglehetősen távol vagy a valóságtól. Ez a világ is pont olyan volt, mint bármelyik másik: sivatagok, hegyek, városok, tengerek stb. Csak itt nem egy Napból nyerték a fényt és az energiát, hanem a talajból felcsapó lángokból.
Persze, ahol mi felbukkantunk az lényegében tényleg egy barlangra hasonlít, csak nem büdös és sötét, mint a barlangok általában. Olyan volt, mintha az egész hely lángolna. A különböző méretű és alakú lángoszlopok mindig lenyűgöztek, ráadásul itt mindennek „otthon, édes otthon” illata volt. Legalább is számomra.
Úgy nézegettem körbe, mint a kisgyerek a játékboltban, de Caliban nem hagyott sok időt a bámészkodásra. Végül is nem azért jöttünk, hogy én tanulmányi kirándulást tegyek az Alvilágban, a „milyen szépek a lángok” kiállításon. Kedvenc démonom ragadta meg a karom és magával vonszolt a szűk járatban, miközben én még mindig a fénylő tűzkígyókat csodáltam.
Ahogy a barlang belseje felé haladtunk, a járat egyre jobban kiszélesedet, kezdett egy nagyobbfajta előcsarnokra hajazni. A terem közepén egy kőtrón terpeszkedett. Hogy ez mennyire szokványos. Komolyan, lehettek volna kreatívabbak is. Bár ami a trónon várt minket egyáltalán nem volt mindennapi. Egy átlagos ember formájú lény várt ránk, hüllőszerű bőre megcsillant a tűz fényénél. Egész emberinek hatott, valódi kilétéről a mosolygó szájából felvillanó tűhegyes fogak és az egyszínű sárga szemek árulkodtak. Ezt nem tudta elrejteni, főleg nem hazai terepen. Ha ez a hely a Pokol, ő maga a Sátán, bár itt csak Astaron néven futott.
Olyan távol álltam meg a Démonok urától, ahol még hallottam mit mond. Caliban persze közelebb merészkedett, végül is ő most hazajött.
- Üdvözöllek titeket – szólt kedélyesen Astaron, majd egyenesen rám nézett. – Örülök, hogy elfogadtad a meghívást.
Úgy vigyorgott, mint az ezer wattos izzót, de kizártnak tartottam, hogy nekem vagy akár Calibannak örül ennyire.
Tőlem csak egy integetésre futotta, Caliban megeresztett egy halk „helló”-t. Ő volt otthon, neki kellett az illemet képviselnie, nekem csak csendbe kellett maradnom. De nem ment.
- Rátérhetnénk a lényegre? Holnap reggel órám lesz – mondtam flegmán, mintha nem is a Pokol egyik legerősebb démonjával társalognék.
Caliban hátrapillantott rám, és ezt a nézést nem tettem zsebre. Nem volt okos dolog felhergelni a családját, ezt mind a ketten tudtuk. Csak engem nem érdekelt, bár azt nem tudom, hogy bátor voltam, vagy simán ostoba.
- Ahogy a tűztündér óhajtja – hajolt meg felém kedélyesen Astaron. Kinyújtotta karmos kezeit oldalra, tenyerét a fal felé fordította, mintha magához akarná hívni a falon kígyózó tűzcsíkokat. És lényegében tényleg ezt történt. Olyan volt, mint egy tűzvonzó mágnes, a lángok elindultak felé, és okos kígyó módjára az alkarjára tekeredtek. Egyik karját felém nyújtotta, mintha el akarna érni, de nem. Az egyik tűzcsík indult meg arra, ahol álltam. Én is felemeltem a kezem mielőtt telibe talál és kényszerítettem, hogy rám tekeredjen, mint ahogy ő csinálta az előbb. Kezdett valódi kígyó alakot ölteni, lám mit tesz egy igazi piromágus akarata. Felemeltem a másik kezem és a tűzkígyóm fejét simogattam és egyenesen Astasonra néztem.
- Akkor ne tartsd vissza magad – mosolyogtam rá önelégülten. Mindig tesztelte az erőmet, mert vele ellentétben én teremteni is tudtam a tüzet, ő csak és kizárólag manipulálni. Bár azt kétségtelen, hogy nagyon jól csinálta. De sosem sikerül még csak meg karcolnia sem. De az is lehet, h nem is akart.
- A segítséged kell – mondta még mindig a lángcsíkkal a karján.
Hát ettől a mondattól az enyém leesett a földre, és visszakúszott a falra.
- Hogy mi? – vágtuk rá egyszerre Calibannal. Ezek szerint ő is meglepődött.
Ezt tényleg nem vártam. A szokásos felállás szerint ilyenkor megkérik Calbant, hogy térjen vissza, ő illemtudóan közli, hogy nem. Mindenki felhúzza magát, én villantok egy lángfalat, és elhúzunk. Jó, kicsit sarkitok, ez egy tömörített verzió, de lényeg tényleg ennyi. Ha jól belegondolok, az a megszokott helyzet jobban tetszett, mint a mostani, pedig még azt sem tudtam mibe is kéne segítenem. Bár volt egy olyan érzésem, hogy addig jó nekem, amíg tudatlan vagyok.
- Mégis miben kéne Ree-nek segíteni? – kérdezte Caliban – Kezd kihűlni a világotok? – lám, ha ideges, mindig előkapja a humorát.
- Először is, ez a te világod is – szólt rá keményen Astaron – ne hidd, hogy örökre a Földön maradhatsz. Ha eljön az idő, vissza kell térned oda, ahová tartozol. Vita nincs! – csak úgy remegtek a lángok a hangjától.
Ideje volt visszatérni az előző témára, hacsak nem akartunk a szokásos felállás szerint záros határidőn belül távozni. Volt egy olyan érzésem, ha nem most világosítanak fel békés keretek között, akkor a fájdalmasabb változatra nem kell majd sokat várnom. Nagy levegőt vettem, és próbáltam visszaterelni Astaron figyelmét.
- Mégis miben tudnék pont én segíteni nektek?
- Megszökött az egyik ghool – mondta jelentőségteljesen, mintha zsigerből tudnom kéne mi az.
- Egy micsoda? – néztem értetlenül rá, majd Calibanra.
- Egy tűzszellem – magyarázta a kedvenc démonom – olyan, mint te csak démonba. Nem csak manipulálja, de teremti is a tüzet.
- És aztán? - még mindig nem értettem mi is a probléma. Egy olyan helyen, mint a Démonvilág, igazán nem számít, hogy egyel több, vagy kevesebb tűzmanipulátor mászkál szabadon. – Felgyújtani úgysem tud semmit itt lent. Meg, ha mégis, nagy kárt nem okoz.
- A te világodban van – közölte rám sem nézve a démonok ura. – És mondanom sem kell, hogy ez katasztrófához vezethet.
- Te nem azért vagy – fordultam Caliban felé mérgesen – hogy ez ne fordulhasson elő? - aztán eszembe jutott még valami – és nektek mért is akkora baj, ha a Földön elszabadul az Apokalipszis? – mert azt kizártnak tartottam, hogy csupán emberbaráti szeretetből figyelmeztet. – Meg egyáltalán. Mit tudok tenni én, amit Caliban nem. – a hangomból csak úgy sütött a felháborodás.
- Csak hogy tisztázzuk, tűzhercegnő, minket nem a te világod érdekel. Ha egy ghool eltűnik a világunkból, megborul a rend – kezdte Astaron, de Caliban közbevágott.
- Ezek a lények a tűzből születnek – magyarázta – és ők is tartják fent a lángokat itt. Ha egy eltűnik innen, akkor a tűz egy része megszűnik. Most, hogy a Földön van emberi alakot ölthetett, de ettől még ugyanolyan erős.
- Bármennyire is élvezem a démonológia kiselőadást – vágtam a szavába -,de mit tehetnék én? – tényleg nem értettem, mit akarnak tőlem.
- Ez igen egyszerű, tűztündér, azt akarjuk, hogy találd meg, hogy visszakerülhessen oda, ahová tartozik – felelte megától értetődően a Fődémon. – A te világodban a tűz nem lételem, így a tűzmanipuláló démonok erőtlenek. A ghool ereje a tiedhez hasonló, ezért vonzzátok egymást.
- Rendben, még ha meg is találom, akkor mi lesz? Megkérem, hogy menjen haza? – tudom, nem volt okos dolog ilyen flegmán visszadumálnom, de ha egyszer kiakasztott a helyzet, sajnos nem tudtam moderálni magam. Vagyis nem, nem is akartam.
- Caliban majd vissza teleportálja – mutatott az említettre Astaron.
Elgondolkodtam. Olyan egyszerűnek tűnt az egész. Én megtalálom az elkószált tűzszellemet, Caliban nyit egy kicsi ablakot az Alvilágba és hazaküldi. Túl egyszerű.
- És hol van itt a csavar? – kérdeztem bizalmatlanul. A paranoia a túlélés alapja.
- Ó, az emberek olyan bizalmatlanok – sóhajtott Astaron. – Ejnye-bejnye kicsi tűzhercegnő – dorgált meg – adtunk rá okot, hogy ne bíz bennünk?
Erre a kérdésre az őszinte válasz az lett volna, hogy nem. Mert a nagy büdös igazság az volt, hogy sosem bántottak. Engem legalább is. Calibant többször próbálták „maradásra” bírni, és csak azért nem sikerült, mert én nem hagytam.
- Tény, hogy engem eddig még nem bántottatok – válaszoltam diplomatikusan. Azt mégse mondhattam, hogy csak azért nem, mert tudtak. – De a paranoia segít túlélni – tettem hozzá.
- Rendben van, de ha te nem segítesz, akkor mi lesz a drága szeretett bolygóddal? – kérdezte.
Igaza volt, nincs választásom. Calibanra néztem. Neki se volt.
- Legyen, segítek – egyeztem bele nagy duzzogva, csak nem halok bele egy ilyen apró szívességbe. – De ha nem bánod, távoznánk - naná, hogy menni akartam. A végén még kitalál valamit, ami nem lesz ennyire fájdalommentes.
- Természetesen – mosolygott. Minden úgy alakult, ahogy várta, mért is marasztalt volna.
- Akkor mi megyünk is – vágta rá Caliban hátat fordítva a Fődémonnak. Megragadta a karom és mielőtt még bármit beszólhattam volna, elkezdett vonszolna arra, amerről jöttünk.
- Hé, ne rángass már – ellenkeztem –lenne egy csomó kérdésem.
- De nem most – mondta, amikor odaértünk az átjáróhoz. - Majd ha újra a Földön vagyunk – tolt maga elé, és átlökött a Semmibe.

1. Kezdetek

Érdekes, hogy egy egyszerű sörpad körül mennyi szörny elfér. És hogy mi vagy ki számít szörnyetegnek, ez már csak nézőpont kérdése, de kb. hét természetfeletti képességgel „megáldott” fiatal már súrolja a határát. Főleg, hogy nem is mindegyik ember. Neked szörnyek, nekem a barátaim és persze jómagam.
Szerény személyemet már kicsi totyogós korában oly annyira szörnynek tartottak, hogy a vér szerinti szüleim el is dobtak, mikor megcsillant fejükben a felismerés. Persze nem minden kétéves próbálja egy eltévedt tüsszentéssel felgyújtani a kiságyát. Egy rossz hapci nekem útlevél volt az árvaházba. De erről igazán nem tehettem, a piromágia velem született képesség. És ezt a harmadik nevelőszüleim be is látták. Nem mondom, hogy nem félnek az erőmtől, de ők legalább nem küldtek vissza. Persze az sem épp a szülői szeretet jele, hogy minden cuccomat a ruháimon át, az ágyneműn keresztül tűzálló anyaggal itattak át, és ahogy lehetett egy távoli egyetemre küldtek tanulni. Nem haragudtam rájuk. Én is féltem a húgomat, még ha nem is vérszerinti. Nekik sem az, de mégis tartanak attól hogy megint leég a fél ház és most nem lesz akkora szerencséjük, és vele együtt bennégnek. Ahogy nőttem, nőtt az erőm is, és bár az önkontroll is egyre jobban ment, nem maradhattam velük. De a bűntudat azóta is eszi őket. Havonta egyszer hazalátogatok, és abban a két napban próbálnak kárpótolni. Sikertelen, de legalább megpróbálják… ez is valami. Még mindig jobb, mint a vérszerinti család, akik még csak igényt sem tartottak rám. Sosem kerestem őket, nem is lett volna értelme. Az árvaházban annyit sikerült megtudnom, hogy anya elmondása szerint apa elhagyott minket, és azóta már biztos meghalt. Anya… ő pedig bevitt, közölte, hogy ez (vagyis én) nem neki való, és lelépett. Jobban féltette a saját életét, mint az enyémet, vagy bárki másét.
Nem véletlen hát, hogy csak olyanokkal barátkozom, akik tudnak magunkra vigyázni. Vagy megvan hozzá a képességük.

Ahogy végignéztem az asztaltársaságon önkéntelenül is, elmosolyodtam. Ó ha tudná a külvilág. De nem tudja. Mi is csak egy baráti társaság vagyunk egy egyetemi össznépi ivós-koncertes diáknapi estén. Egy a sok közül. Ártatlanul, egy üveg fehérbor és egy vodkával feltöltött vízipipa társaságában. Nem tűntünk ki a tömegből, senki nem érzett veszélyt.
Pedig Caliban még csak ember sem volt. Bár rövidre nyírt barna hajával, terepnadrágban, kifakul fekete pólóban és szemüvegben egészen annak látszott. Velem szemben ült egy pohár borral és épp egy sztorit mesélt a társaságnak. Átlagosnak hatott, (már ha egy késmániás srác annak számit) pedig démonként tengette cseppet sem unalmas életét. Az apja az Alvilág (Démonvilág, Pokol, kinek mi tetszik) egyik teremtménye volt. Hogy pontosan mi, azt nem tudom, nem is kérdeztem soha. Haj, tudatlanság néha áldás. Az anyja az egyik fúria. Hm… jó kis géneket örökölt. Egy démon és egy hímfúria keveréke. Aki olvasta az Éjvilágot, tudja, miről beszélek. Csak ő nem dúdolt, mint Alice a tükörben. Azért volt a Földön, hogy őrizze kapukat, nehogy elszabaduljon az Apokalipszis. Senki se ki se be. Önként vállalta, mert elege volt a másik világból, jobban szerette a rockzenét meg a pizzát a tűznél. Évtizedek óta itt élt. Persze volt egy fedő sztorija, de mind tudtunk, hogy nagy része kamu. Természetesen volt munkája, mert hát valamiből élni is kellett, de nem vitte túlzásba. Ilyen főállás mellett érthető volt, bár én a lustasága számlájára írtam, nem pedig a Nagy és Nemes Kapuőrzésére. Elmondása szerint több száz évet leélt már, de nem nézett ki többnek 27-nél.
Úgy ismertem meg őt is, ahogy a többieket, Matheo bevonzott minket. Nem viccelek. A srác úgy működik, mint egy természetfeletti mágnes. Nem is tudom mikor lettünk ennyien. Egyszerűen így alakult. Matheo volt a szíve-lelke a bandának. Szekáltuk, is hogy ő a reinkarnálódott Jézus. És nem tévedtünk nagyot, mert hosszú hajával és szakállával tényleg hasonlított.
Baggio és Schaphy barátságát is nekik köszönhetem. Egyik este hazafelé tartottam a parkon keresztül, amikor Matheo megállított és tüzet kért tőlem. Mondtam, hogy nincs öngyújtóm, erre közölte, hogy a tenyeremből is megfelel neki. Nem kicsit lepődtem meg, a szemén látszott hogy tudja a titkomat. De azért a kinyújtott tenyeremből felcsapott egy kicsike lángocska, hogy rá tudjon gyújtani. Aztán odajöttek a többiek és igyekeztek megnyugtatni, hogy semmi para, ők megőrzik a titkom. És hogy már kvittek legyünk, a nevükkel együtt a képességeikből is kaptam egy kis bemutatót. Matheo nemcsak megérezte mások erejét, de pontosan meg tudta mondani, miféle képességgel rendelkezik. Sokszor ültünk kint együtt a parkban és azon mulatunk, h mutogat az emberekre. „Nézd, egy látó, de nagyon homályosan lát még.” És hasonlók. Vicces.
Baggio ahhoz képes, hogy nálam alacsonyabb, pedig én sem vagy nagyobb egy átlagos kis növésű lánynál, nem semmi ereje van. Már ami a halottakat illeti. Mert, hogy nekromanta. Zombik, vámpírok, ghoullok. Minden, ami egyszer már meghalt, mind a kezében volt. Tiszta Anita Blake, csak tesztoszteronnal. A sors fintora, hogy az egyetemi tandíját sírásásból fedezi. Fuldokoltam a röhögéstől, amikor ezt előadta még a megismerkedésünk kezdetén.
Schaphy nemes egyszerűséggel vámpír. Egy viszonylag fiatal vámpír. Közel 50éve volt halott. Képregény rajzolásból tartotta fent magát, és a karaktereihez ihletet mindig belőlünk merített. Tekintettel arra, hogy mik is voltunk, nem csodálkoztunk rajta. Csak a sápadt bőre árulkodott arról hogy mi is valójában. Pedig átlagos magasságával és rövid barna hajával egyszerű egyetemistának nézték. Ahogy múltak az évek ő is haladt a korral.
És ahogy minket bevonzott, Matheo a barátnőjét is pont úgy szedte fel. Megérezte az erejét. Adriana volt az egyik legtehetségesebb látó, akivel valaha találkoztam. A Kiscsaj nem csak megjósolta a jövőt, de egy érintés és a múltadat is tisztán látta, az összes mocskos, és titkolni való kis részlettel együtt. Ha velünk volt mindig kesztyűben parádézott. Túl véres múltunk volt ahhoz, hogy ezt nap, mint nap végignézze. Így tudott ép ésszel megmaradni közöttük. Egyébként egy vidám mindig mosolygós alacsony kis csaj volt, mind kedveltük. Matheoval a kollégiumommal szemben laktak egy kis lakásban és ugyanúgy az egyetem padjait koptatták, mint én, csak más szakon.
Brian volt a kivétel, az egyetlen, akit nem Matheo erejének köszönhettem. Telihold volt, és ő egyszerűen meg akart enni. Ez volt az egyetlen hibája. Nehezen tudta kordában tartani a vérfarkas ösztönöket. Ha jött a telihold a benne lakozó fenevad felébredt és kérdéses volt mikor szabadul el. De ettől függetlenül szerettem őt. Már egy éve boldogítottuk egymást, de sosem láttam farkas alakban. Túlságosan félt. A reakciómtól, és persze hogy megismétlődik a régi incidens, és én leszek a főfogás. Amúgy egyáltalán nem látszott veszélyesnek, a hosszú haj, a bakancs és a kései ellenére sem. Lehet, hogy a szemüveg rontott az összhatáson.

Caliban hangja rántott vissza a valóságba.
- Ree! Figyelsz rám egyáltalán?
- Tessék? Figyelek –néztem rá. Pont előttem ült, így igazán nem volt nehéz dolgom.
- Mit kérdeztem utoljára? - nézett rám morcosan.
- Hogy figyelek-e rád egyáltalán – mondtam gonosz mosollyal.
- Elhiszem, hogy Brian és a szerelem teljesen elvette az eszed, de már vagy 5 perce neked beszélek – morcoskodott tovább.
- Valami olyat mondtál, amit még nem tudok? – kérdeztem gonoszul. Én ismertem a legjobban és a legrégebben. Nem tudott semmi újat mondani, vagyis olyat, amit mások előtt is mert volna. Mind féltve óvtuk a hétköznapi életünk látszatát.
Cal elgondolkodott, majd mosolyogva nézett vissza rám.
- Ott a pont, de ha már koptatom a szám, rám figyelhetnél.
- Bocsi - vigyorogtam felé. Nem hatotta meg, de nem ezen fog múlni a barátságunk. Én voltam az egyetlen, akit hívott, ha a „családjával” zűr volt. Nem dobta el magától a segítség esélyét, csak azért, mert épp nem iszom minden szavát.
Törökülésben gubbasztottam a padon keresztbe fordulva Matheoék felé, hogy Brian hátulról át tudjon ölelni. Ez már egy bevett szokás volt nálunk, ahogy az is hogy a nyakamat csókolgatja.
A bor és a vízipipa elbódított minket annyira, hogy ne vegyem figyelembe, hogy kezdett igen csak késő lenni. Lenéztem a bal csuklómon fityegő órámra, amit már csak a szentlélek tartott ott. Fél egyet mutatott. Ideje volt a távozás híres mezejére lépnem, ha nem akartam a másnapi órát bebukni.
- Srácok, nekem tipli van – mondtam, mire mindenki a saját óráját kezdte keresgélni.
- Korán van még, nem lehetsz ennyire tápos – szólalt meg az időmilliomos vámpír az asztal túl végéről. Na ja, nekünk csörög a pizsama, neki akkor indul éjszakai műszakba a reggeli.
- Bocs, hogy oszlatom a potenciális vérbankokat, – suttogtam neki oda egy gonosz félmosoly kíséretében. Mindannyian tudtunk, hogy rajtam és Calibanon kívül mind adtak neki egy kicsit a vérükből. Nem mintha szükség lett volna rá. Sorokban álltak előtte az önkéntes donorok, amilyen jól nézett ki. És persze a vámpír bűbáj sem volt semmi, amit ilyenkor bevetett. – de tényleg mennem kell és a többiek meg követik a jó példát. Amíg te nappal a koporsódban horpasztasz nekünk földi halandóknak kezdődik a suli meg a meló – vigyorogtam a képébe. Ő volt az egyetlen, aki nem értékelte a humorom. Ha kevesebb lett volna az önbizalmam, azt gondoltam volna, hogy nem vagyok vicces.
- Nem is koporsóban alszom – vágott vissza. Láttam rajta, hogy dühöng a beszólásért, és szíve szerint nekem jönne, de mégsem bántott. Haj, a vámpírok bizony félnek a tűztől.
Felálltam és Brian felé fordultam egy búcsú puszira.
- Kicsim, te maradsz még?- kérdeztem két puszi között. Hiába volt vérfarkas, nagyon puha ajkai voltak és csókolni azt tudott. Sose gondoltam bele igazán, hogy mi mindet tép szét és fal fel azzal a szájjal, amivel engem csókolgat. Minél kevesebbet osztott meg velem a másik énje élményeiből, annál biztosabb volt, hogy nyugodtan alszom éjjel.
- Nem – rázta a fejét – de megvárom, Baggio-t – bökött a fejével az említett irányába. – Úgyis egy irányba megyünk. Menj csak nyugodtan, reggel hívlak.
Naná, hogy egy irányba mennek, végül is együtt laktak. A nekromanta, a vámpír és a vérfarkas. Legalább így kordában tudták tartani egymást (főleg a vámpír a vérfarkast).
Viszonylag diszkrét búcsúzást abszolváltunk, tekintettel a többiekre. Már indultam volna, amikor Matheo és Adriana is felálltak.
- Várj, mi is megyünk.
Bevártam őket és a vámpír gyilkos pillantása kíséretében elhagytuk az egyetem területét. A koli nem volt messze, azt a rövid kis utat hazáig csendben tettük meg. Közben azon gondolkodtam, hogy a külön bejáratú vérszívónk mit fog kitalálni. Ez már hozzá tartozott a barátságunkhoz. Hogy visszavágjunk egymásnak. Szóval, kicsinyes kis csínyekkel. Most nem szólt vissza, és kezdtem attól tartani, hogy megint a nyakamba kapok egy vödör vizet, vagy előkap egy vízi pisztolyt. Mert ezt nagyon jó mókának tartotta, és a legváratlanabb pillanatokban tisztelt meg vele. De persze semmi nem maradt soha válasz nélkül. Egy hasonlóan kedves megtorlásnak köszönhetően egy kereszt alakú égésnyomot visel a bal könyökhajlatában. A többiek jókat derülnek rajtunk. Látszik, hogy mindannyiunknak beteg humora van.
Amikor megérkeztünk a négyemeletes ódon bérház elé, aminek a földszintjén laktak, Adriana megfogta a kezem és sokat sejtetően rám nézett:
- Légy óvatos, és vidd a késed – szóval látomása volt. Nem kérdeztem rá, mit látott pontosan, úgy sem mondaná meg, de legalább figyelmeztet. Ez is valami.
- Köszi. Álmodjatok szépeket, semmi vámpír, démon vagy vérfarkas – mondtam gonosz vigyorral.
- A piromágusokat kihagytad - mondta Matheo nevetve. – Szija - és ezzel a végszóval beterelte a barátnőjét a ház kapuján.

Átsétáltam az úttesten a kollégium épületéhez. A kapu mindig nyitva volt, mért is zárták volna? Főleg a buli-napokon. Nagy sóhajjal nyitottam ki a nehéz faajtót és bíztam benne, hogy a portás nem állit meg. Nem szerettem magyarázkodni, hogy én tényleg itt lakom. Rá sem néztem az éjszakai portásunkra, hanem egyenesen becéloztam a lépcsőt, és mint a villám értem fel az első emeletre, ahol a 107-es szoba volt, amiben én is laktam. Előkotortam a kulcsomat a farmerom zsebéből, és kinyitottam az ajtót. A kinyújtott tenyeremen azonnal megjelent a kis lángocska. A gyenge fényénél körbenéztem, hogy Sophy a lakótáram itt van-e, mert nem akartam felébreszteni. Nem volt, ezért nyugodt szível kapcsoltam fel mosdó feletti lámpát, az ajtó mellett. A szobán egy szabványos kollégiumi szoba volt, két íróasztal jobbra a fal mellett, mellette két ruhásszekrény, baloldalon a két ágy, ajtó mellett a hűtő. Becsuktam magam mögött az ajtót és becéloztam az ágyamat az ablak alatt. Levetkőztem, és jó szokásomhoz híven minden ruhámat az íróasztalom előtt álló székre hajigáltam. A takaró alatt hamar megtaláltam a sortot és kinyúlt XXL-es pólómat, amiben aludni szoktam. Pizsi fel, ébresztő be, villany le, és már bújtam is be az ágyba. Félálomban végigpörgettem a kis agyamon a holnapi teendőket: reggel 8-tól előadás, ebéd, előadás, este pihi és szerelmes összebújás. Hm… jó nap lesz. Semmi probléma vagy világvége hangulat.
Ó, hogy mekkorát tévedtem.

Álmomban valahol a semmi közepén álltam és a húgom felé tapogatóztam, amikor megcsörrent a telefon. Visszaevickéltem a valóságba, kinyitottam a szemem és ránéztem az ébresztőórára. Fél 3.
- Baj van? – szóltam bele a telefonba. Mert lássuk be, senki sem hív ilyen kretén időpontban lélekvidító hírekkel. Caliban nyugodt hangja válaszolt a vonal túlsó végéről. Már csak ő hiányzott nekem ma éjszakára.
- A segítséged kell.
- Megint megkeresett a „család”? – kérdeztem, reménykedve, hogy nem lesz a válasz.
- Igen – hallottam a hangján, hogy ő sem lelkes. Ennyit a nyugalomról. Ez az igen azt jelentette, hogy az éjszakám hátralévő részét nem alvással fogom tölteni. – Azt mondták, téged is vigyelek. A szokott helyen várlak.
- Adj 20 percet – mondtam és letettem a telefont.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol léteznek temészetfeletti lények (vámpírok, alakváltók, látók, nekromanták), sőt még démonok is, de csak kevesen tudnak a létezésükről. Hogy tud életben maradni egy piromágus lány egy ilyen világban, főleg ha a Démonvilág is belép a képbe?Ha elolvasod, kiderül...
A szereplők sajátok, más történetekből csak a neveket vettem, a karaktereket nem!
Ez az első itt publikált írásom, kritikának örlünék!