Nem tudom pontosan meddig feküdtem a padlón, mert elveszítettem az eszméletemet. A testem életfunkciói lassan stabilizálódtak. Jobban vagyok. A helyzet azonban az hogy akut amnéziám van, így jelen pillanatban nem tudom valójában ki vagyok és hol vagyok pontosan. Már megint egy idegesítő mellékhatás... Furcsa, hogy fogalmak kifejezések, tanult dolgok rögtön eszembe jutnak, míg az életem és az azonosságom a múlt homályába vész. Átvergődtem magam az orvosi vizsgálón. A helyiség üres volt, de mindenen látszódik, hogy a berendezéseket régóta nem használta senki. A padlót vékony porréteg fedi. Megmaradnak a meztelen lábnyomaim. Az egyik orvosi szekrényben találtam törölközőt és egy ideiglenes ruhát. Darabig megteszi. A hőmérséklet egyre emelkedik. A szenzorok valószínűleg érzékelték a jelenlétemet és a létfenntartó berendezések újra életre keltek. Az életterem egyre jobban optimalizálódik, bár ahogy egyre jobban vagyok, egyre mardosóbb éhség is kezd a hatalmába keríteni. Ideje valami kaja után nézni.

A hibernátorkamra ajtaja szinte hangtalanul nyílt. Egy mély sóhaj volt csupán ahogy a szerkezet felébredt több éves álmából. Az életfunkciók visszaállítása megkezdődött. A színes csöveken, -melyek a testem táplálták- lassan lecserélődött a hibernációs sárga folyadék szintetikus vérre. Az életfunkciók újra normálisak... A második sóhaj, már az én torkomból jött. A friss megtisztított levegő újra megtöltötte a tüdőmet. Szédülve, kábán hagytam el a tartályt. A kamra padlóján szétfolyt a hibernációs folyadék. Az erőm elhagyott, többször elcsúszva kerestem némi kapaszkodót. Sötét vett körül. A hajó energiatakarékos üzemmódra állt, így alig néhány jelzőfény adott támpontot a tájékozódáshoz. A testem elszenvedte a hibernáció minden lehetséges utóhatását. Az első órákat nem tudom szavakba önteni. A végtagjaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Remegtem minden porcikámban. A ragacsos folyadékban a padlón fekve vártam a halált...
Valójában azonban újjászülettem.