Tetszik egyre jobban főleg,hogy magamnak írok...mert senki nem olvassa ez egyfajta titkos napló...
Nézem a szobát ahol szunnyadok,
merengő lelkemmel sírva vígadok,
már ez is valami,ha sírni tudok,
torkom szorítja valami,s hallgatok.
Kopott bútorok besüppedt ágy,
nyikorgó ajtó lehulló zománc,
szegénység mindenütt az én hibám,
ötven évesen ez szégyen magány.
Nem értem el semmit,nem érzek semmit,
a lelkem tiszta testem mosolyt hevít,
miért születtem mi végre én,
miért akarták vagy véletlen hogy én?
Sosem voltam jó szelíd gyerek,
csak magányos lélek zárkózott egyed,
valahogy idegen egy családon belül,
ezt éreztem mindíg az öröm elkerült.
Hol születtem kinek s miért,
magyarázat nem volt mosoly kimért,
ha kérdeztem a válasz mindíg...nem tudom,
rég volt az egész emlék nincs tudom.
Egy kíváncsi ember ki nem ért semmit,
születésemre fényt nem derít,
hogy mit nem értek? Mikor születtem én,
rejtély az egész vagy múló szeszély?
Nem emlékezni mikor világra jöttem,
lehet ezt feledni,egy szülő ilyen?
Nem tudják hiába kérdezem,
furcsa ez számomra,titkos lepel.
Értelmetlen lélek értelmetlen élet,
ha segítenének talán,de félek.
Csak egy kézre vágyom ki vezet,
eltévedt életem mentse meg.
