Régóta érleltem már a gondolatot, hogy (klasszikust idézve) egy színvonalasan szar szolgáltatóhoz költözök át. Úgy érzem most vált aktuálissá a dolog. Hogy istenverte kódokat kelljen firkálni a hozzászóláshoz, ez még elfogadható. De hogy a saját blogomon is, a saját postjaimhoz is...és persze a nullát és az o-t mindig keverem, sőt már a nullát és a nyolcast is, szóval öreg vagyok én már ehhez.

A blog tehát elköltözik (már megint költözhetek bassz) a http://lifer.blogter.hu címre. Akit érdekel, majd odalátogat. Aki nem, annak kezét csókolom.

Jóccakát.

Gratulálok. Néhyány kőmetálosnak megint sikerült kiverni a biztosítékot. Pár napja egy cimborával meglestük az In Flames névre hallgató svéd metál banda legutóbbi lemezének bónuszdévédéjét, miközben elfogyasztottunk néhány rendhagyó beltartalmi értékekkel bíró cigarettát. Talán a füst volt az oka, talán nem, mindenesetre megállapítottuk, hogy a Flames napjaink egyik legnagyszerűbb zenekara. A zenészek kvalitása és maga a zene kifejezetten tekintélyt parancsoló. Jók, na. Egy metál fórumon aztán jön a pofon. Egy arc, már ha használhatom ezt a szót jelen esetben (ez nem arc, hanem kudarc), azzal a meglepő kijelentéssel borzolta a szőrt a karomon, hogy svéd barátaink nu metált játszanak. Egy kategóriába sorolva ezzel a Flames muzsikáját tőlük minden tekintetben különböző zenekarokkal. Jól van, ez nem nagy gáz, nincs még minden tanyán áram, nem mindenki ismeri Fridénék zenéjét. De jön a következő reflektáció, miszerint ez inkább "nyál metál", hiszen főhősünk látta valami klipben, hogy az énekes nyávog, és "veri magát". Akkúrva életbe. Hát ki nem szarja le, hogy hogyan mozog az énekes? Az számít hogyan énekel, és Fridén szerintem kurrva jól vokalizál, maximálisan kihasználva adottságait. A lejtőn persze nincs megállás, felbukkan itt a "régen egész más volt" című formula is. Így van bassszad meg, a neandervölgyi ember is egész más volt. " Elslágeresedtek mióta mindenki őket imádja", neeeem fhaszikám, csak mindenki őket imádja, mióta elkezdtek khibaszott nagy metal nótákat írni. Nem mindegy a sorrend. Metálban talán tilos megjegyezhető dalokat írni? Nem tudom hogy ez most a szokásos "ami sikeres, az hiteltelen" dolog, vagy valami egyéb álunderground baromság. Ráadásul ez nem valami gleccserszívű ősblacker véleménye, akinek az oviban is vér volt a jele, hanem egy idősebb egyéné, aki már kinőtte a gyerekszobát, már ha volt neki. Korábbi tevékenységéből kiviláglik, hogy viszonylag alapos rálátással rendelkezik a metal műfaj egészére, így végképp értetlenül állok a dolog előtt. Bazmeg.

Na ennyit a straight edgeről. Tegnap söröztem, füveztem, és valami kormos húst ettem 'félignyers' krumplival, és elszenesedett hagymával.

Senki ne jöjjön azzal, hogy na ugye megmondtam!

Hétvégén úgy döntöttem meglepem magam ezzel-azzal. Nyugodtan bandukoltam a József Attila utcán kedvenc hipermarketem felé, ahol a legkisebb is számít. Éppen a régi Hódiköt óvoda előtt baktattam, amikor hirtelen egy határozott szélroham vágott az arcomba. Mire kipislogtam a port, csoda tárult a szemeim elé. Egy durván virágba borult szilvafára tapadt a tekintetem. A fehér virágok szinte világítottak a mélykék égbolttal a háttérben. A szél lágyan himbálta az ágait, valóságos sziromesőt zúdítva rám. Megtorpantam, még a lélegzetem is elakadt. A szirmok elleptek, körbevettek, az élet táncát járták körülöttem, látszólag kiapadhatatlan forrásból zúdultak felém, mint apró lepkék. Mintha a hó esett volna nagy pelyhekben. Ahogy a szélroham elcsitult, szép lassan elindultam, még mindig egyfajta bódulatban. Alig két méterrel arrébb, egy újabb csodálatos fával találkoztam. Dunsztom sincs milyen, de elképesztően szép virágai voltak. Kicsi barackszín gyertyákként lengtek az egyre erősödő déutáni szélben. Lassan sétáltam el mellette, le sem véve róla a szemem. Amikor túljutottam rajta, és készültem átmenni a túloldalra, egy ház falán vettem észre újabb színorgiát. Virágba borult lila akác. A hatalmas virágfürtök valósággal csorogtak az utcára, kellemes illat töltötte be a levegőt, az orrom, és az agyam. A legváltozatosabb méretű, színű, és hangú rovarok lepték el, dongtak körülötte, valóságos örömünnepet ülve. Nagy nehezen elszakítottam tekintetem a csodás látványtól. Amint át akartam kelni az úton, lenéztem a lábam elé. A betonpadkán épp egy jól megtermett lótücsök igyekezett a buja zöld pázsitra. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutottak a K-Paxről érkezett Prot szavai. 'A Földön ötven bolygóra elegendő élet van.' És lehet hogy az emberi tevékenységnek hála, minden nap fajok pusztulnak ki, de ez maximum az emberek egy részét érdekli. A Természet nagy ívben szarik erre, és teszi a dolgát. Nem érdekli a kórházreform, nem érdekli a benzinár. A nap egyformán süt szegfűre és narancsra. És ez szerintem csodálatos. Nem tudom van-e értelme annak amit most fogok mondani, de ott és akkor úgy éreztem, az életet a halál sem győzheti le.
Miután elintéztem a bevásárlást, ugyanazon az útvonalon haladtam visszafelé. Rögtön az utca elején szembejött velem az öreg cigány, aki pár éve tajt részegen megpróbálta nekünk előadni hegedűn a Hosszú fekete haj című örökzöldet. A hangszer most nem volt nála, járni is alig bírt. Miközben (vélhetően) a sarki kocsma felé igyekezett, szabályos időközönként azt kiabálta, hogy 'Mögb_szom az anyátokat!'

Az utca végén rá sem pillantottam a virágokra.