Pillangó.
Mertcsak.

Húha... nah azokból kéne kötni egy párat. Legyőzöttnek érzem magam. Mikor egy nagy harcos a kardját letörli és a helyére rakja. Fáradt vagyok és nem akarom tovább csinálni. Hozzászoktam, hogy az embert hátulról lövik le. Onnan mindig könnyebb, mint előröl. Nem kell nézni, hogyan huny ki a másik szeméből az élet. Hátulról csak eldől és kész. Vége van. Belefáradtam a kérlelésekbe, hogy vegyék figyelembe a másikat is. Ketten vagyunk a játszmába. Ezért is nehéz. Lehet, hogy anno vívni kellett volna elmenni. Nem tudom. Már késő. Benne vagyok a slamasztikában már megint. Gratulálok Magamnak!!! Ezt megint jól megcsináltad. De valahogy majd megoldódik. A legjobb lenne most otthagyni mindenkit a fr*ncba. Még a nemlétező micsodám is tele van mindennel. Nincs kedvem bemenni edzésre. Nem akarom, hogy végigráncigáljon az a bizonyos embereke, kinek nincs párja, mert nem tud táncolni és rángat. Azt sem értem ő miért csinálja. Tudja magáról jól, hogy nem megy. És nem változtat rajta... De ebbe most nem megyek bele. Ez is hosszú.
És hát itt vannak az itthoni dolgok/gondok is. Már nem tudjuk mi lehetne a megoldás. És már fáj ülni és tétlenkedni. Inkább körözök egy zsebkendőnyi helyen, mint a szobában a párnát nyomjam a fejembe. Néha már azt kívánom... de nem mondom ki. Az is fáj.
Ez már erkölcs, értelem, érdekek játéka. Itt már nem mi hozzuk a törvényeket. Hisz egy életről van szó. Itt a tulajdonos hozza a szabályokat és a lehetőségeket. És nekünk már csak az elfogadás marad. Ami szintén nehéz. De én készen fogok állni. Ott fogok szilárdan, nehéz szívvel állni és várni fogok. Elfogadni és beletörődni. Akármennyire is közel álló ember vagyok. Nem fogok beleszólni. És túlélem.

És "My baby shoot me down". A bejegyzés első feléhez. Azt hiszem állíthatom: szó szerint.

Most boldog és mosolygós vagyok. Szokták mondani: a hazug embert előbb utol érik, mint a sánta kutyát! Ma volt német vizsga. Fúúú... tiszta jó volt. Pont azt a tételt húztam, amit akartam. Vorstellung. Így hát natürlich megcsináltam a vizsgát. Annyira örülök most. WÍÍÍÍÍ van: :-D És ugye a nem kívánt osztálytársaim rosszabb jegyet kaptak. Az egyik lehet, h bukik. Nem szeretnék másnak rosszat meg minden, de könnyű a másikat szekálni, hogy tanul meg minden, de mikor neki kell vizsgára tanulni, ne reklamáljon, hogy nem sikerült. És főleg ne hangoztassa azt, hogy bezzeg így meg úgy. Fogadja el: elb*szta. Ennyi. De nem tudják elrontani a kedvem. :-)
Ma lesz táncvizsgám is. Ma gyakoroltunk már. Vizsga és jegyzárás között. Én elruccantam picit táncolni. Nagykanállal kell mindent csinálni, igaz? Natürlich. És azt mondták köszönöm. És egy srác mondta, hogy köszönöm. Jéé, ezek még arra is képesek. Bocsánat az "ezek"-ért, de nagyon nehéz tudni, hogy mit miért csinálnak. Nehéz, sőőt, szinte lehetetlen kiismerni őket. De ez így van rendjén. És kaptam rózsát is. Igen, tudta mit kell adni. Levegőt sem kaptam. Tiszta aranyos volt. Most olyan jól esik, hogy tudják az erőfeszítéseimet értékelni. Most kellemes érzéssel vagyok tele. Nyugodt vagyok. Nem voltak jó tapasztalataim, sőt eddig csak rossz volt. De most jó.
Nem ömlengek többet. Csupán még annyit: HÁLA ISTEN VÉGE A SULINAK!!!

„Egy új élettel, egy új érzéssel, már csak egy gondolattal is együtt jön világra egy bonyodalom. Hogy szembeszálljon vele és megtudja mennyire erős az az érzés. Akárcsak egy mag miután kihajt, átszakítva az első akadályt, szembetalálkozik a napfénnyel. Fürdik a melegségben, símogatja, nevelgeti, dédelgeti. Megtapasztalja milyen jó és boldog a világ. Ám amikor jön az éjjel, már készülődik a vihar, a szél majd' kicsavarja a földből, az eső majd' elmossa magával a nincstelenség vízmosásába... De kitart. Kitart mert szívből ültették, lélekkel gondozták. Más nem kell.”
/Sáfrán Gábor/

Tegnap zeneletöltős este volt. Sok jó zene... vagy mégsem. Adrival beszélgettem szerdán a zenékről; a rockosodásról meg a dizsizsülésről. (Milyen hülye szavak...) 2 év kevésnek tűnik és mégis sok. Találkoztunk volt osztályfőnökünkkel. Meséli, hogy milyen tré osztályt fogott ki és hogy hiányzik neki a régi osztálya. Ergo mi. Nem hittem volna, hogy ez olyan fontos és ennyire az emlékezetbe, szívbe tud égni. De mégis. És én is vágyom vissza. A régi közösségbe, a régi tanárokhoz, a régi feltételekhez. Régen teljesen más volt. Szabadabb voltam, több mindent megtehettem. Persze bizonyos értelemben. Itt az osztályra és a sulira gondolok. Így utólag tényleg jól éreztem magam a régi osztályomban és rengeteg élményem van róla. Visszavágyom.
Képeket nézegettem. A képek elvesztették azt a bizonyos varázst. Csak egy ismeretlen ember néz vissza rám. Ismertem valaha? Kétlem. Nem maradt meg belőle semmi. Ha emlékszel valamire vagy valakire mindig valamiért emlékszel rá. Egy érzés, egy élmény, egy varázs. Akármi. De már hiányzik. Valószínűleg ezért nem látom sehol. Mert nincs többé. Csak egy lélektelen maszk. Semmi több. Félelmetes. Nem hittem volna, hogy ennyire el lehet felejteni dolgokat. Itt vannak exosztálytársaim. Ha találkozom velük vagy a fényképüket nézem, mindig valami történik. Boldog, dühös stb. leszek. De most közömbös maradtam.
Kaptam levelet. Nem tudom elolvasni. Pedig latin betűkkel és magyarul van írva. Csak az illető annyira játszik a szavakkal, hogy nem értem. Szokta csinálni. Azt hittem fel tudom már az összes hasonlót fogni. De ez túltesz az összesen. Gyorsan be kell szereznem egy szótárt. És nem csak erre. Hanem az összes problémára.