Nem fogok maradandót alkotni, mert ezt úgyse olvassa senki.
Kisebbségi komplexusom van, kicsi vagyok, és átlátszó.
Tűnékeny vagyok és tűlfejlett.
Elbizakodott is vagyok.
És éhes, nagyon éhes.
De a sebeim már gyógyulnak (itt ne átvitt sebekre tessék gondolni, nekem igenis vannak testi sebeim. De már gyógyulnak, és én is jobban leszek).
Elunatkoztam a napom, és most élet után nézek az éterben. Bosszúm kiteljesedik, és a múltat súlytom felejthetetlen átkommal. Mindenki áldani fogja a nevem, maikor a gondolatokba férkőzök, és elfeketítem a feketét, kihipózom a fehéret. Akkor éretlenné válik a zöld és tűzforróvá a piros. Semmi nem lesz a helyén, mégis mindent megtalálok, mert én vagyok az alkotó, az utópista, El Creador, aki mindent tud, csak semmit nem akar.
Én tudom a végét, csk egy klassz indítás kéne.
Kéne-kéne-kéne...
Immanuel bácsi előttem hever az asztalon, mint egy kivert kutya, pedig, ha valaki, akkor Ő megérdemli a figyelmet. Fel is veszem, belelapozok, és elolvasom a szavakat és a betűket és a mondatokat és a sorokat.
Megértem és összehasonlítom. Holnap pedig mindent elfelejtek, hogy milyen volt ma az élet.
Újra élet után kell néznem, hogy ne fogyjak ki a gyűjteményemből.
Csak egy szürreális éjszaka és egy fagylalt táncolt tegnap.
