Hazafelé mentem a cipőm talpa kopogott a vizes járdán. Kettős érzéssel vártam a haza érést. Elkövettem egy hibát és nem tudtam, hogyan tegyem jóvá. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell megpróbálnom jóvátenni.
Az elsuhanó autók zaja egyre jobban elcsendesül. Próbálom kizárni őket és csak álmodozni. Esetlegesen választ találni a kérdéseimre. Hogy barátom miért nem maradt, hogy miként lettem olyan amilyen.
Annyira töprengésbe kezdek, hogy nem veszek tudomást a környezetemről. Úgy vélem senkivel sem találkozhatok, és nem kell senkire sem oda figyelnem. Nyugodt vagyok, és ezért elmosolyodom.
Végül még is megüti a fülemet egy fékcsikorgás. Mikorra oda kapom a fejem hajt felém a kocsi megállíthatatlanul gyorsan. Időm sincs el ugorni. A mögöttem lévő fának szorít. Fájdalmamban felordítok, a fájdalomtól kábultan próbálok kiabálni. Érzem, hogy egyre hagy el az erőm hogy nem tudok sem testileg mozdulni és már a gondolkodás sem megy hisz csak a fájdalmat érzem.

A korházban ébredek fel. Minden olyan furcsa kavarognak körülöttem a dolgok. Pislogok, dörzsölöm, a szemem furán érzem magam. Felülök az ágyban. Aztán fel is állok, Mikor már lépkednék az ajtó felé sípolást hallok a hátam mögül. Hátra kapom a fejem.
Olyan látvány fogad, amire eddig nem voltam felkészülve. Egy összetört testet látok, amikből csövek lógnak ki. Térdtől lefelé nincsenek lábai. Közelebb lépek akkor sietve jönnek be a szobába az orvosok.
- Én nem tudom mi történt egyszer csak ro… - mondom, de elakad a hangom. – Ez én vagyok. – suttogom, miközben a szám elé teszem a kezem. Zavart mozgásom nem véletlen hisz én ott vagyok és itt és minden olyan zavaros lett.
Elkezdik kiszedni a csöveket lekapcsolni a gépeket. Furcsa érzésem van. Azt érzem, útra kell kelnem. Elindulok a folyosón. Benézek az ajtókon, hogy kik vannak bent. Családok és fekvő betegek.
Egyszer csak valaki kirohan elém. Egy kócos hosszú szőke hajú lány zöldek a szemei és nagyon sovány. Megviselt az arca beesettek a szemei. Mélyen a szemembe néz. Ő rajta is csak a korházba kapott köpeny van. De ő miért lát és a többiek miért nem?
Elkezdek szaladni utána. Mezítelen talpam csattog a folyosó linóleumos padlóján.
- Hé, várj! Csak beszélgetni szeretnék! – mondom és lekanyarodom az egyik korterembe.
Ott ül az ágy szélén. Neki is a teste fekszik az ágyon. Azt hiszem az édesanyja az aki az ágy mellett ül fogja a kezét és siratja. Karján szúrásnyomok. A testén lila foltok.
- Mit keresünk mi itt? – kérdem, miközben közelebb megyek az ágyhoz.
- Mennyi mindent rontottam el… Már nem akarok vissza menni, hibázni. Ez senkinek sem jó. A testem él, de nem bírok eltűnni. Kómában vagyok.
Én csak furcsán nézek. Ő oda jön. Pár centire áll meg tőlem. Meg fogja a karom és szorít.
- Segíts rajtam. – motyogja.
- De hogyan…
- Segíts! – üvölti, az arcomba aztán ellök és elszalad.
Furcsállom ezt az egészet. Nem értem, hogy ez hogyan történhetett. Akkor megszólal az édesanyja.
- Kérlek, édes szűz Máriám óvd meg az eltévedt gyermekemet. Hisz anya vagy te is. Tudod milyen erősek az anyai érzések…
Hosszan imádkozik. Míg ezt hallgatom, eszembe jut a családom, és hogy nekem nincs hova mennem már. Hisz a testem felmondta a szolgálatot. Örökre…
Talán ha bele mennék az ő testébe. Azt mondta vissza lehet menni. De ő nem akar. Bár lehet, hogy csak a sajátunkba lehet.

Mintha megszöktünk volna a világ elől. Csak mi voltunk utcán a házban... Mindenhol. Senkit sem láttunk.
Nem vitáztunk csak szeretgettük egymást. Nem azzal foglalkoztunk mi lesz hanem csak az foglalkoztatott hogy boldogok legyünk egymás karjaiban. Nehéz leírni. Olyan idilli. Már kicsit túlságosan is.

Akár milyen rosszat mondunk néha napján egymásra még is szépen is tudunk szeretni.

Hú sok dolog történt velem ismét. De csak annyit hogy anyám remélem mihamarabb lekerül az élők listájáról. Vagy legalább is lebénul vagy történik vele valami és átkerülök apámhoz vagy mit tudom én...
ÉS így nem tudná Ikit mindig fúrni. Sőt engem se készítene ki idegileg és nem tudna hazudni.

Hulljon a férgese...

Pl:
- Jó a gyűrűd olyan rockeres drakos sátánistás...
- Kösz ez anyám jegy gyűrűje.
- Hopp....

Na igen mindig skatujázzák az embert... H én most feketébe járok akk gyászolok... Vagy épp rocker vagyok. Mikor egyikhez sincs közöm.
A sátánizmushoz meg azért nincs mert nem keresek kapaszkodókat kibúvókat arra hogy könnyebben elhárítva feldolgozzam az életemben történő dolgokat. Szól ez minden vallásról...!

De persze amiért engem a világ eltemet én is eltemetve látom őket.
Ebből persze jönnek azok a dolgok is hogy nem engedek be senkit magamhoz... De jobb félni mint megillyedni.
Nem baráthozomm és nem járok olyan közösségi helyre ahol sokan vannak zavar.
Minden közösségi program nálam zsákutca.

Össze tört szívvel nem ragyog egy csillag sem.

Sajnos ez igaz. Ha boldog vagy és vidám akkor kiül rád elő tör fény ami csak az lát akinek kell. De mikor az fakítja el fényed akinek okozni kéne az... a csillag halálát okozza.

Holnap útra kelek. És egy iszonyatosan jó hétvégém lesz. Vagy is nagyon azon leszek! 4 órám lesz szal nem igazán hiszem, hogy annyi idő alatt annyi rossz dolog történhet. Most nemsokára anya haza jön és szerintem indokolatlanul lesz idegbeteg nah de hát... Mind1.