Hát, hogy is kezdjem el ezt most. Nem azt mondom most, hogy minden tökéletes lett, de nem is lett rosszabb (kop, kop, kop). Elég borúsan írtam mostanában, és nem akartam meglátni mindazt a jót, ami körül vesz. Nem tudom, hogy van ez. Hogy egyszer minden minden rossz, máskor jobb lesz, aztán minden nagyon boldog és jó. Most az a köztes állapot van.
Igazából úgy döntöttem, hogy változtatni fogok. Igaz, hogy a 2007es évben sikerült leadnom 10 kg-t, de mint minden nő, szeretnék még leadni pár kilót. A szobámat megpróbáltam, a legjobb módon, kicsit díszítgetni, hogy világosabb és vidámabb legyen. És még szeretném is. Szeretnék párnákat varrni! Hülyén hangzik? Sebaj. És új ruhákat akarok beszerezni, de ne mindegyik új legyen, mivel egyes nadrágiamból kifogytam, ezért elviszem varrónőhöz és megigazíttatom, meg kicsit átszabjuk divatosabbra (csőszárúúúúúú, meg egyenes szárúú legyen) szóval csak felsőkből kell újat beszerezni,amit mindenképpen szeretnék az egy sárga és egy narancssárga póló és egy ilyen fenyőzöld… szép kívánságok mi? :P
Szóval ennyit mára. ezeka tervek, majd meglátjuk mik sülnek ki belőlük.

Mondhatni a tegnapi folytatása ez a következő bejegyzés.
Szóval…tapasztalom magamon, hogy a többiek előtt akarom megjátszani, hogy minden rendben van. Nem vagyok kíváncsi a sok : jaj istenem mi a baj? Mi történt? Című kérdésekre. Nem akarom, hogy mindenki tudjon róla, hogy valami baj van. Bár akivel nem vagyok olyan közeli kapcsolatba az bizonyára nem érzékel belőle sokat, maximum, hogy nem vagyok annyira élénk és vidám. Akik az igazi barátaim ők tudják csak, hogy nincs rendben valami. Nem tudom biztosra, hogy aggódnak-e értem, vagy, hogy akarnak-e valamit tenni az ügy érdekében, hogy nekem jobb legyen. De úgy érzem, most ez nem az ő feladatuk. Ezzel most nekem kell megbirkóznom. Tudom, hogy nehéz és fáj és rossz… és minden de nem lehet, hogy ők oldják meg. Ez az én problémám. Sajnos. Nem lehet csak úgy lepasszolni. Ez most nem olyan. Félek. Nem tudom, hogy ideillő szó-e ez. Nem tudom. Néha úgy érzem már semmit se tudok. Ááh… furcsa minden. Olyan idegennek tűnnek egyes dolgok. Mintha nem is tudnám igazán, hogy hogy kerültek oda, vagy mit keresnek ott. Nem értem. És ide jönne az, hogy ilyen ez a popszakma. Sajnos.

Egy újabb szomorú hangvételű bejegyzés következik, úgy hiszem. Sajnos mostanában ezek vannak többségben. Ilyen az élet mondhatnánk. De miért, miért az én életem ilyen most? Miért az én életem lett olyan szomorú amilyennek nem akarom, hogy legyen, miért? Nem értem. Nem is hittem volna, hogy ebben az időben ilyen fordulatot fog venni az életem, hogy pont most lesz szomorú. Nem hiszek a horoszkópokban, de valahogy mégis kell hinnem, mert egyre több igazság lesz benne. Nem úgy, hogy mindig csak egynek van igaza, hanem egyszer ennek, egyszer meg annak. És furcsa. Éppen az egyik női magazinban volt, hogy a szomorú oroszlánnal nincs valami rendben, mert ő úgy érzi jól magát, ha vidám és bohém és minden tudjátok, hogy milyen egy oroszlán jegyű. És néztem is, mikor olvasom (még december elején), hogy mi én szomorú ugyan már hagyjuk. És most nézek körül és hallom mindenkitől, hogy szomorú vagyok, mindig csak bámulok ki a fejemből és elgondolkozok. És igaz. És én is tudom. Tudom. De nem tudok vele mit tenni. Nem tudok legyűrni ezt a mérhetetlen szomorúságot és bánatot, ami bennem van. Nem megy. Nem tudok vele mit tenni. Nem megy. Kész. Fel tudnám adni, de nem lehet, mert mit tudnék csinálni. Mit csinálok egyáltalán most? Nem tudom. Ez a szörnyű
Ez a szomorúság és bánat, ami most így rajtam van ez nem olyan szomorúság, hogy na valami miatt, hogy egy dolog miatt van. Egyáltalán nem. Most úgy minden szomorúnak tűnik, ami velem történik, és olyan mintha körülöttem lévő emberek mind boldogak lennének és annyira rossz. Nekem miért nem jut abból a boldogságból? Én nem érdemlem meg? Még küzdenem kell érte? De meddig és miért? Miért pont nekem? Mit tettem, hogy én most nem lehetek boldog, hogy nem tehetem azt, mint a többiek, hogy tesznek mindenre, és azt teszik, amit akarnak. Én miért nem tehetem ezt? Mert nem lehet? Mert én éppen az, hogy nem vagyok képes rá? Még erre sem. És egyre jobban szerencsétlenebbnek és bénábbnak érzem magam, hogy mindenkinek megy, meg tudja tenni és én nem miért? Valami rosszat tettem? De nem is. Mindent úgy csináltam, ahogy kellett. És mégse jönnek a jó dolgok meg a boldogság.
Azt mondják barátnőim, hogy most van a rossz és most már csak a jó jöhet, kérdezem én, hogy akkor hol van? Mert én nem látom. 3 hónap szenvedés nyüglődés utána végre valami jót várna az ember…de akkor hol van? És meddig várjak még rá? Egyszer MAJD jön? És mikor lesz a MAJD, mert a várakozás rá egyre rosszabb és hosszabb lesz.

A csillogást és hírnevet kerülő hupsz ismét ír. Rajongóimnak teszek ezzel örömet. Nem hiszem, hogy sok akad, de sose lehet tudni. Még a végén kiadják és nagymenő könyv lesz belőle. , ez az, amit kétlek.
Előző héten beteg voltam és akkor szerettem volna írni ide. De nem jött össze, lázasan fetrengve valahogy nem nagyon tudtam magam rávenni ilyen agyat megerőltető dologra/ tevékenységre. Bár nem is tudom miről akartam volna akkor írni. Most se tudom még. Ez általában itt szokott kialakulni. Nem sok esetben van úgy, hogy eltervezem, hogy erről és erről, így meg úgy fogok írni. Ahogy esik, úgy puffan.
Szóval miről is írjak? Mi nyomja a szívem-lelkem? Ezt hosszú lenen leírnom. Bár tekintve, hogy nagyrészt erről szól itt ez a kis dolog. Megfontolandó a gondolat…
Szóval… mi nyomja a szívemet. Sok dolog meglepően sok azt hiszem. 16 éves vagyok még kicsi (más esetekben már nagykislány). Néha szívesebben maradnék itthon Disney meséket nézni, minthogy egyéb dolgokkal töltsem az időmet, és gyötörjem szegény fejemet.
Szóval..(úgy látszik megkedveltem ezt a szót ) csöpp szívem baja. Mint említettem sok minden van. És nem tudom hol is kezdjem. Először is ez a megfelelősdi az iskolában és a szüleimnek. Ennyit tanulni… nem is tudom mikor tanultam ennyit, nem mintha nem tanultam volna eddig. Én mindig is jó tanuló voltam, de ez az év. Az új tanárok. Túl sokat követelnek. Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább feladom. Nem érdekel, nem csinálom tovább. Nem és kész. Csak akkor megszólal a kis lelkiismeretem, hogy nem kéne csalódást okozni a szüleimnek, meg azért saját magamnak se. És akkor veszem újra elő a könyvet/füzetet és tanulok tovább, mint minden rendes kislány. Ez volt az első.
Másikról nem beszélnék név szerint. Nem is érdemli meg, hogy megemlítsem, annyira se, hogy hülye. Szóval csak futólag, röviden (mert Betti drága is kinyír érte). Szóval én nem értem az ellenkező nemet. Nagy tudósan megállapítottuk a barátnőimmel a pasikról, hogy semmit se vesznek észre (egy kedves hozzászólás szerint, csak az, aki bamba). Remélem szereztem magamnak egy-két ellenséget. Nem nagyon érint meg a dolog. Igazából engem vagy szeretnek az emberek, vagy utálnak.. Azt hiszem. Néhányan közömbösek, de azok nem is érdekelnek ennyi. Na, kanyarodjunk vissza a témához. Szóval a megnemérdemelten emlegetett személyt, el kell felejtenem, előzőben azt írtam, hogy már nem érdekel és elmúlt az a korszak, de a beteges hetemen, elég sok időm volt gondolkodni. De igyekszek visszatérni, oda ahová már eljutottam. Remélem gyorsan fog menni, gyorsabban, mint először.
Nem is tudom, hogy van-e harmadik dolog. Nem vagyok én ebben biztos. Talán. Most mondjam azt, hogy a jövő nyomaszt. Hogy majd mi lesz? Ááh.. nemtudom..talán. látjátok fő a határozatlanság. Mármint én határozott vagyok egyes dolgokban. De ebben a tekintsünk mindent optimistának.. ez a dolog nem megy most nekem. Pedig ilyen vagyok, megpróbálom ilyennek látni a dolgokat, minden téren… de néha nagyon nem megy. Elszomorítanak a múlt történései, és a sok rossz dolog, ami körülvesz. De azért nem hazudtolom meg magam, és most ebben a pillanatban azt tudom mondani, hogy igen minden lesz jobb, jön más, lesz jobb, minden rendben lesz. Igen minden rendben lesz. Ha nem is örökre, de majd jön egy olyan időszak, ami remek lesz és a legjobb, ami valaha volt. Lehet, hogy utána megint rossz dolgok jönnek, de a rossz után mindig jó következik. És mivel nekem most volt a rossz, ezért remélem, hogy most a jó, a legjobb jön.

Fúj, de régen írtam már ide is. Mikor volt az már. Az őskorban vagy még annál is távolabbi időpontban. A legutóbbi bejegyzésem egy csöppet szomorkásra sikeredett. Azt hiszem sikerült azt az időszakot túllépnem. Vagyis remélem. De nagyon. Mert az rossz volt. Néha még most is rám jön, de akkor Betti fog egy hatalmas párnát és jól fejbekólint vele.. Szóval nem marad az se a fejemben sokáig (szó szerint).
Van mindenkinek olyan időszaka, ami az addigi életének a mélypontja. Vagyis úgy érzed, hogy annál rosszabb már nem történhet. Borzasztóan szomorú vagy, és akkor kell tudni elhatározni magad, hogy igenis változtatsz, hogy te igenis jobb vagy attól, hogy egy hülye f*** miatt bánkódjál, hogy te többet érsz annál, mint hogy ilyenek miatt légy egyenlő egy zombival. És ilyenkor jönnek a képbe a barátaid, akik megnézik veled a Shrek 3-t, amin te bealszol, mert előző este végig bőgtél és megtesznek érted mindent, csak azért, hogy te újra jól érezhesd magad. És ilyenkor tényleg minden jobb lesz. Érzed , hogy minden rendben lesz. Ha nem is egy 1-2 nap alatt, hanem hetek vagy éppen hónapok alatt, de igen minden jóra fog fordulni, akár egy csöpögős nyálas filmben, mert igen velünk is történhetnek ehhez hasonló dolgok. Azt hiszem. Én hiszem, hogy van ilyen. És nem szabad bezárkózni, és befordulni és szobádba menekülni, mert kitudja, mikor jön szemben az a bizonyos szőke/barna/fekete/vörös vagy kitudja milyen herceg. És akkor már tudni fogod, hogy azoknak az idegesítő (mégis a legimádnivalóbb) barátodnak volt igaza. És tudod, akkor kellesz neki megköszönni, hogy mi mindent megtett érted, mikor te egy hulla voltál, és nem törődtél vele, hogy neki milyen érzései vannak. Pedig nagyon is jól tudod, hogy neki se könnyű, és érzed a bűntudatot, amiért ilyen voltál vele. És meg kell neki valahogy hálálni, hogy így állt hozzád. Nem tudod te, se hogy hogyan tedd meg? Szerintem először elég annyi, hogy : köszönöm. Aztán jöhet a többi is.

Egy szó ami hirtelen.. szíven talál.. elég hogy összetörve némán félre állj.. és ez történt, de miért pont velem.. egy olyan rövid szó mint a „nem”, hogy tud ennyire fájni… hogy tudja így összetörni az ember szívét, annyira de annyira, hogy semmihez de tényleg semmihez ne legyen kedve az embernek…hogy az ágyban párnák közt sírva feküdve semmihez de tényleg semmihez ne legyen kedve, még a barátihoz se, akik aztán tényleg de nagyon fontosak neki…akik annyira számítanak neki, hogy nagyon. És ez csak attól, hogy „nem”
hogy történhet ilyen, egyetlen apró pici szó, hogyan képes ennyire összetörni az embert. Főleg egy olyan embertől származó szó, akit eddig, ha nem is tökéletesnek, de valamilyen szinten mégis annak tartottunk. Akiért odavoltunk…aki máskor a napodat tudta bearanyozni… épp egy ilyen ember… és tudod, ilyenkor törik össze benned minden… és érzed úgy , hogy már semmi se számít… jobb lenne nem is lenni… megfordul ez is a fejedben de ez milyen dolog lenne… egy ember ér annyit mint te? Nem tudod ezt se eldönteni. Soha? Néha? Mindig?
Nem tudom mostmár.