Az egész december 24.-én kezdődött, és igen, direkt hagytam ki az előző bejegyzésből, mert ez megér egy külön fejezetet.
A másik háznál takarítottam, és kivittem egy párszor a szemetet egy szál pólóban. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy teljesen elment a józan eszem, hála az óceáni éghajlatnak, 10 fok volt. Este már kicsit kapart a torkom, és nem a sírástól, ami akkor kerülgetett, mikor megláttam a spagettit, amit szent este voltam kénytelen megtápolni. Éjszakára, már frankón szédültem, mire a gyerekek hajlandóak voltak lefeküdni. Én is ágyba zuhantam, ám aludni közel sem tudtam, szakadt rólam a víz, a következő pillanatban rázott a hideg, és össze-vissza fetrengtem egész éjszaka.
Másnap bevetettem a nehéz tüzérséget, ami még otthonról hoztam, de miután az algopirin még az izzadáson sem segített, cataflamhoz folyamodtam, ettől kicsit jobban éreztem magam, gondoltam csak megfázhattam a pólós hadművelet folyamán. Ezt persze a család is sokszor az orrom alá dörgölte, jóóóóóóóóóóóóóóó sokszor.
Este a vacsorához volt fagyi is, ettől kezdve a torkom is annyira fájt, hogy lélegezni sem bírtam, valahogy kihúztam egészen szombat délutánig, mindezt úgy, hogy közben még a szomszéd macskára is kitty-sittelnem kellett. Előtte mondtam én, hogy talán orvoshoz kéne menni, erre kaptam egy doboz c-vitamint, hogy 38.5 még nem láz, na majd ha 41 lesz, akkor hívunk orvost. Ez nem negatív reklám, nem arról van szó, hogy host családomban mindenki lelketlen és utál engem, csupán ők ilyenek, saját maguk sem rohangálnak az orvoshoz. Hát szombat délután jött el az a pillanat, amikor már végső elkeseredésemben sírva fakadtam, hogy engem nem érdekel, nekem márpedig kell egy nyomorúságos orvos, hanem is a doki, de a receptje minden bizonnyal. Mivel, nem vagyok egy olyan sírós fajta, gondolták, ez már komoly lehet, hívták is az orvost.
Hát ez egyáltalán nem olyan, mint otthon. Az orvos elbeszélget veled (12-15 perc), mik a tüneteid, és végre jól kipanaszkodhatod magad, majd elbeszélget a host családdal is (15-20 perc), majd átküldi a receptet, és már mehetsz is a patikába gyógyszerért. Elképesztő! Végig sem kopogtatja senki a hátadat. Valamilyen szempontból praktikus, más szempontból ez aztán baromira de nem humánus eljárás, de annyira a halálomon voltam, hogy a filozófiai gondolatok abszolúte messze voltak tőlem, tulajdonképpen én is magamon kívül voltam.
Mint kiderült influenzám volt. Na ugye, tudtam én, hogy nem a póló! Kaptam rá olyan gyógyszert, hogy este beflashhelve feküdtem az ágyban és már semmi sem fájt., ezek a hollandok aztán tudnak élni.
Na persze, nem volt ez ilyen vidám, 6 napig lázcsillapító mellett volt olyan lázam, hogy felkelni nem bírtam, és ölni tudtam volna, ha hideg is jön a rohadt zuhanyzóból.
De mára sokkal jobban vagyok, nem dobálom arrébb a chihuahua-át, bár ha a kedvenc cuccaim tűzi ki szerelme céljául ezután is megteszem!!!
Szóval, jó tanács!!! Hozzál otthonról gyógyszert! Amit feltétlen: láz- és fájdalom csillapítót, torok fájásra, orrcseppet, egyél vitamint! Ne úgy, hogy kérsz-e egy almát! NE! Multivitamin tablettát! Ne mászkáljál pólóban, mert tuti az sem segít, és sírjál, ha már semmi sem segít, ezért vagyunk lányok, mi ezt megengedhetjük magunknak olykor. Nem kell túlzásba vinni, mert mindenki dadust akar, nem királylányt!
Végső konklúzióként, holnap megyek az Api-ba (Albert Heijn) és leköhögök mindenkit, mert biztosra veszem, hogy ott kaptam el valakitől.
Ui.: Még mindig várom a töltött káposzta konzerveket!

Mint már arról szó volt, éles huszárvágással a télapós őrület után egyszer csak arra ébredsz, hogy már meg a karácsonyt várjuk, azért eszünk sütit, és veszünk ajándékot. Pusztán két hét van felkészülni eme nemes ünnepre. Hazamenni nem tudtam, gondoltam a légitársaságok ne rajtam tollasodjanak meg, hiszen már októberben olyan csillagászati árak voltak, amelyek megvizsgálásától ingyen kaptunk csillagokat a fejünk köré, a 17 órás buszozást pedig kényelmi okok miatt nem vállaltam be. Gondoltam felnőtt életem első nagy döntése, a bérelt családdal töltöm az ünnepeket.
A karácsonyfát kb. másfél -két héttel szenteste előtt veszik meg, és már olyankor fel is díszítik. Ez azért nagyon jó, mert a fának van ideje gyakorlatilag mindenhová szétszórni a tüskéit. Valamint nekünk is van időnk beidomítani a kutyát, hogy ne egye meg az üvegdíszeket. Komolyan! A chihuahua gyomra mindent megemészt. Borzalmas felfedezésem a fa kicicomázásakor hasított belém. ITT NINCS SZALONCUKOR! BOTRÁNY!!! Van habkarika, ami már a boltban széttörik, és legfeljebb hódaraként szórhatod a törmeléket a fára, de úgy meg lehullik, de nem baj, a kutya felporszívózza.
A másik, NINCS SZENTESTE! Már annyiban merül ki legalábbis, hogy a szülők elmentek templomba éjféli misére (este kilenckor), mi meg itthon maradtunk a gyerekekkel. Na már most Isten bocsássa meg, de ki az a marha, aki kitalálta, hogy ajándékbontás 25.-én reggel legyen????? Mindenkinek a fantáziájára bízom, vajon mennyire mentek a gyerekek időben ágyba, avagy, kellett őket leakasztani már a csillárról éjfélkor.
Szóval 25.-e, dél, akkor együtt reggelizik a család, majd szépen egyesével nyitjuk ki az ajándékokat, szépen mindenki türelmesen megvárja a másikat, kicsit furi, mert otthon ilyenkor az én népes kis családom körében, csak papír csörgést és röhögést lehet hallani, meg puszi cuppanást, de most Hollandiában vagyunk. Egyébként tényleg kisebb az ajándék, mint télapóra, de nem mintha az ajándék értéke számítana.
Első este az anya szüleinél voltunk, akiknél mondták, hogy terülj terülj asztalkám van minden évben és uhhhh, hogy fogjuk túlélni. Na sejthettem volna, de nem lövöm le a poént.
Előételnek volt keksz valami krémmel, az jó volt, és zöldség szószokkal, az már annyira nem. Nagyon kedvesek voltak, mert vacsi előtt volt ajándék bontás és én is kaptam, hát teljesen el is érzékenyültem, ez nagyon kedves gesztus volt tőlük, nem is számítottam rá egyáltalán. Két könyvet:
1: Hogyan éljük túl Hollandiát
2: Hágai útikalauz
Ezután következett a várva-várt vacsora.
Ha valaki még nem sejtené, hát ISTENEM! Minden félkész volt, nagyon finom, de félkész, és soknak még egy viccesebb napomon sem nevezném az adagokat. Az sem segített, hogy próbáltam töltött káposztának nézni. Utána játszottunk a gyerekekkel a frissen kapott játékokon, majd hazamentünk. 26.-a kb. ugyanez, ugyanezzel a menüvel, csak itthon.
Összességében, nem volt olyan rossz, de küldhettetek volna fénypostával egy kis halászlevet, méteres kalácsot, töltött káposztát, teljesen mindegy milyen pörköltöt, somlói galuskát és kis- valamint nagy testvéreiket!
Ez életem első karácsonya, amikor nem híztam, hanem fogytam.
"Egészen addig nem tudod, mi az, hogy karácsony, amíg el nem veszíted azt egy idegen országban!" Hemingway

Ha lány vagy és külföldön szeretnél dolgozni (és nem egy rúdon való pörgést értjük munka alatt), a legegyszerűbb, ha au-pairként helyezkedsz el. Így teljes ellátást kapsz, rezsi nélkül, és némi zsebpénz is üti a markodat. Ám a z otthon olyan jól hangzó havi 400 euro csak kiérkezés után esik le, mennyire nagyon kevés is itt. Pláne, mivel megérkezel egy bőrönddel és milyen jó lenne, mindenből szebbet, újabbat vásárolni, csak hogy az árak az otthoniaknál sokkal magasabbak.
Mit lehet ilyenkor kezdeni?
Két megoldás van. Az első, ami nem igazi nőhöz méltó, megelégszel azzal amid van, és egy évig hordod azokat a rongyokat, amikkel megérkeztél, itt gondolom sokan felnyerítenek, hogy "na ne már", a 20 kiló, amit podgyászként el tudsz hozni, kb. 1 kabát, két farmer, egy játszós nadrág, 3 póló, 2 pár cipő, és bugyi, hogy ne legyen ki a feneked. Most kérem, ne sértődjenek meg azok, akik ebből tényleg halál boldogan eléldegélnének, bizonyára a maradék 99%-unk túl felszínes, aki ezt nevetségesen kevésnek találja.
Második lehetőség, hogy gyorsan férjhez mész valami nagyon gazdag ürgéhez. Hát erről csak annyit, ha valaki ennyire gerinctelen , az meg is érdemli, amit most gondolok, de nem írom le... De ki vagyok én, hogy bárki felett ítélkezzek! Egyébként állítólag (és ez nem hivatalos forrás), a filippin nanny-knél ez a bevett szokás, de ők más kultúra, és elképesztő szegénységből jönnek, hagyjuk is, szomorú és mindegy is ebben a pillanatban.
A harmadik, legkézenfekvőbb megoldás, hogy mellékállás után néz az ember lánya.
Mik is a lehetőségek egy au-pair számára? Először is időd tuti lesz rá, hiszen egy dadus, naponta 5-6 órát dolgozik, persze, nem egyfolytában (értsd: reggeli készítés: 7-8-ig, takarítás, vacsi főzés)
Szóval olyan állás kell, aminek rugalmas a munkaideje. Vegyük szépen sorjába:
1: Árufeltöltő: kb., mint otthon a Tescoban, itt az Api-ban (Albert Heijn) vagy a C1000-ben. A fizetésről és a körülményekről nem tudok részletesen nyilatkozni, mert én még sosem próbáltam, de egy jó páran a baráti társaságomból igen, hát a semminél jobb, ez az egybehangzó véleményük. (Kb. 6-7 euro óránként)
2: Baby-sitt: 10 euro óránként, főzést, mosogatást, gyerek fürdetést, és játékot jelent a kicsikkel. Nagyon jó pénznek számít, és szinte semmit sem kell csinálni érte (összehasonlítva legalábbis egy árú feltöltői vagy egy takarítói állással).
3: Takarítás: szintén 10 euro óránként, de ez már sokkal nehezebb. Portörlés, porszívózás, felmosás, vasalás, fürdőszoba (wc - ááááááááááááááá) fertőtlenítés, konyha sikálás. A baby-szittelésról már szót ejtettem egy előző bejegyzésben, lássuk, most a takarítást kicsit részletesebben.
Azért nem olyan vészes, mint amilyennek első hallásra tűnik. A pénz meg jó, főleg, ha azt nézed, hogy állampolgárként, adózva, kb. 6 eurot kapnál ugyanezért. Mondjuk az érdekes volt, mikor a földön már majdnem hasalva pucoltam a konyhaszekrényt, dán apu meg leballagott alsógatyában... ha ügyes vagy és szeretnek, megbíznak benned, rád bízzák a gyerekeket is, ami sokkal kényelmesebb. Vagy pozitív példaként a ház- illetve macskafelügyelet. Egy macskára is ugyanannyiba kerül vigyázni, mint gyerekekre (10 euro óránként)., ez pedig nagyon jól hangzik, igaz?
És mindezek mellett nagyon sok mindent fel lehetne még sorolni, például, hogy én vasárnaponként operatőrködöm, szóval határt csak a fantáziád szabhat, nem Hollandia, ami a 7. leggazdagabb ország, és gyorsan fejlődik, és egy kis plusz munkától még senkinek sem gurult el a gyűrűje!
A munka nemesít, a pénz meg jó ha van!

Ejtsd: "Au", mintha ráesne valami a nagy lábadujjára és kicsi csillagocskák táncolnának a fejed körül.
Ezúttal azonban nem ilyen kellemetlen dologról van szó. Most egy nevet, és cuki macska uraság tulajdonosát takarja.
Ao japánul kék-et jelent, ő cicósága pedig fajtáját tekintve a kék oroszok közé tartozik. Vele úgy ismerkedtem meg, hogy azé a családé, akiknél pluszba takarítok és baby-szittelek (ahol felrobbantottam a tojást ). Anyit tudni kell, hogy a hollandok inkább a kutyákat részesítik előnyben, én pedig macska bolond vagyok. Ez a család félig dán és félig francia. Aggódva kérdezték, hogy ugye szeretem a cicákat, én pedig mint egy őrült szaladtam fel a lépcsőn , hogy találkozhassam Ao-val. Ott ült az ágyon önmaga csodás valójával (végre nem egy kutya vagy egy chihauhau), persze szegény buzgó közeledésemre annyira megijedt, hogy hanyatt homlok elmenekült előlem.
Nem túl biztató kezdet egy macskától, de gondoltam lesz ez még jobb is. Következő találkozásunkkor a gyerekekre vigyáztam, nekik persze szó nélkül megállt, és még hozzájuk is dörgölőzött, én meg csak sárgulva figyelhettem őket.
Ha a kicsik a kezembe adták, egész jól elvolt, amíg meg nem szólaltam és akkor fel nem nézett rám, és rájött, hogy fél tőlem és el nem szaladt. Hát igen, gondoltam, nem valami okos szegény pára.
A gyerekek lefeküdtek, én pedig a nappaliban vártam, hogy a szülők hazaérkezzenek, de iszonyat hideg tud lenni egy 20 m2-es 4 m belmagasságú nappaliban, ezért odakucorogtam a radiátorhoz. Gondolataimba mélyedtem, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki figyel. Odapillantottam, hát a macska ült az asztal alatt, és szuggerált engem, amikor viszont észrevette, hogy figyelem elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Jaj! Olyan cuki volt. Direkt nem néztem rá, de a szemem sarkából láttam, amint hason kúszva egyre közelebb jön hozzám és kitartóan bámul. Majd megint ránéztem, ő ismételten elfordult. Gondoltam, gyorsan barátok lettünk, akkor talán meg is dögönyözhetném kicsit. Elindultam felé, persze elszaladt. Kb. negyed órát kergetőztünk a lakásban, mire be bírtam szorítani egy sarokba, amit ezután tett én még sosem láttam macskától, már hogy ennyire színészkedne. Miután felismerte, hogy nem tud elmenekülni, hanyatt vágta magát, és elkezdett a mancsaival kalimpálni felém, mint aki játszani akar, persze egyből bedőltem neki. Felvettem, még dorombolt is, de amint észrevette, hogy lankad a figyelmem, jól összekarmolta a kezem és kereket oldott. El kellett könyvelnem magamban, hogy nem is olyan buta, amilyennek én gondoltam. A következő találkozások kb. hasonlóképpen zajlottak le, fel-le kergetőzés a házban, majd 2 perc simi után szétszedte az alkaromat.
Igen ám, csak, hogy tőlem egyáltalán nem olyan könnyű megszabadulni. A család elutazott karácsonyi vakációra és a ház, vele együtt a macska is az én felügyeletemre maradt. Első napokban még ment a futkározás, ám mára odáig jutottunk, hogy mikor megyek panaszos nyávogás fogad, hogy miért hagytam Őt egyedül, majd mikor megyek el, Ao a macinacim szárába eresztve a körmeit csimpaszkodik rajtam, és nem akar elengedni.
Hogy mi ebből, a rajtam kívül senki másnak nem érdekes történetből a tanulság?
SOSE ADD FEL! Sok gyerek, akárcsak Ao, időre van szüksége, szóval türelem dolgozó és leendő daduskáim!
"Ha méltónak bizonyulsz ragaszkodására, a macska barátjává fogad - ám rabszolgád nem lesz soha!" (T.Gautier)

Sinterklaas kapoentje
Gooi wat in mijn schoentje,
Gooi wat mijn laarsje,
Dank je Sinterklaasje.

A szemfülesebbek rögtön rá is jöhettek, hogy ebben a bejegyzésben Télapóról lesz szó. Azért csupán most teszek említést róla, mert azt a felhajtást egyszerűen meg kellett emésztenem.
A hollandoknál nincs advent. Hogy ez, miként kapcsolódik Mikuláshoz, roppant egyszerű, advent négy héttel karácsony előtt kezdődik, hát itt Hollandiában, négy héttel Télapó előtt kezdenek el készülődni december 6.-ára. Itt a Mikulás sokkal nagyobb szám, mint a Jézuska, sőt mi több, Jézuskáról tőlem hallottak először. Szóval a Télapóban hisz minden kisgyerek, és a nagyobb ajándékot is akkor kapják. Mikulás Spanyolországban él, és ide hollandus földre hajóval érkezik, pontosan négy héttel december 6.-a előtt. Akkor oda lehet hozzá menni, a kívánságlistát átnyújtani neki, megajándékozni sütivel, meg ilyen aranyos dolgok. A Télapónak háza is van, ahol az elkövetkező hetekben álomra tudja hajtani a fejét.
Az utcákat ellepik a Zwarte Pit-ek, vagyis a Mikulás segítői, aki énekelnek táncolnak, és lesik a rossz gyerekeket. (Aki rossz, azt magukkal viszik Spanyolországba, hmm, lehet megérné kicsit rosszalkodni)" /> Az üzletekben mondani sem kell, minden Télapóról szól, a TV-ben Sinterklaas Journal szolgáltatja a híreket a cseppségeknek.
Érdekes, hogy itt nem olyan sztaniolos papírba csomagolt, kakaómasszából készült szart lehet venni, hanem igazi csokiból készült figurákat, bár az sokkal gyakoribb, hogy a megajándékozott nevének kezdőbetűjét adják át csokiból. De választhatunk pepernoten-t, és ezer más nyalánkságot, csak arra kell vigyázni, a végén ne legyünk kövérebbek Mikulásnál. Márpedig a nassolásra épp elég idő van, ugyanis Télapó megérkezésének estéjétől egészen december 6.-áig mindene este kapnak a gyerekek ajándékot. (4 héten át! ) Nálunk csak hetente egyszer volt ajándékozás, mert az "enyémek" már nem hisznek a Télapóban. De az is érdekes, hogy itt a kicsik egészen 9-10 éves korukig bedőlnek az egész sztorinak, amin nem is kell csodálkozni, amilyen komolyan veszik itt ezt az egészet a felnőttek. Szóval, december hatodikán a Zwarte Pit-ek éjszaka mindenkinek széthordják az ajándékokat, majd december 7.-én Mikulás visszahajózik Spanyolországba, új szokás, hogy aki el akar köszönni tőle, az Hágában elmehet Scheveninge-re az óceán partra, és búcsúzóul integethet Télapónak, aki jövőre is visszatér, pontosan 4 héttel december 6.-a előtt.

Nagyon jó kérdés. Természetesen a naivak kedvéért a kettő nagyon is különbözik egymástól.
Az au-pair az, aki összepakolja a kis motyóját, bőröndben gyűrkészi és kitelepül egy fogadó családhoz, és úgy viseli gondját a gyerekeknek, hogy közben ott is él. Ezzel szemben a "bébiszitter", az, aki csupán látogató egy családnál, vagyis nem él velük, rendszeresen, vagy nem annyira rendszeresen vigyáz a lurkókra.
Szerénységem isteni csoda folytán már mindkettőt űzi. Történt ugyanis, hogy az amerikai lány hazament és rám hagyományozta a családot, akikéknél ő vigyázott a gyerekekre és heti egyszer takarított.
Az első alkalom elég zökkenő mentesen is ment, mikor találkoztam a gyerekekkel és megdögönyésztem a macskát. Ismerőseim már ingathatják is a fejüket, hogy semmi nem tört el, nem estem el, és nem kevertem magam vicces szituációba.
Ami késik az nem múlik!
Igen, a második alkalommal csapot le a karmám, miszerint valami hihetetlen velem mindig történik.
Már a délután sejtenem kellett volna, hogy nem átlagos estének nézek elébe. Öt gyermek rohangált szerte a lakásban, és csinált mindenféle koszos kis dolgot, de a gyerekek már csak ilyenek. Mindennek a tetejébe, mintha nem lett volna épp mit takarítanom, a chihuahua is elkezdett rókázni. Ki is hajítottam a kertbe , gondolván, hogy ha még valami ki óhajt jönni belőle, az tegye meg odakinn. A gyerekek fel is sorakoztak szépen az ajtónál, hogy szegény "Dexi", majd ők lesik mikor engedhetik be. Pár perc után ki is akarták nyitni az ajtót, de én nagy okos felnőtt, aki jobban tudja az ilyesmit, kértem őket, várjanak még vele egy kicsit, mire az én drága Milo-m közölte, hogy "Anci, ha te beteg vagy és hánysz, mi sem fogunk téged kicsukni a kertbe!" Hát most mit mondhattam volna erre, a kutya jöhetett, szerencséjére nem hányt már, akkor ugyanis vacsorára húsgombócot főztem volna belőle, de amilyen sovány legalább csontlevest.
Ezután a másik családnál bébiszitteltem. Ez már a második alkalom volt, azokról a gyerekekről annyit kell tudni, hogy iszonyat okosak, most ezt nem úgy kell érteni, hogy olyan kis aranyosan, hanem zsenik. Hogy mindenki számáras világos legyen, első találkozásunkkor épp a CNN-t nézték és nevettek rajta (a híradón!!, majd később a National Geographic-ot, ahol épp levadásztak gonosz emberek egy tündéri medvét, akinek a nyakából csak úgy ömlött premier plánban a vér, hogy majdnem kiestem a fotelből, és sikítva takartam el a szemeimet. Mire az idősebbik fiú (12) kérdi, nem bírod a vér látványát? Mondtam, de igen, csak azt nem bírom nézni, ha egy állat haldoklik. Mire a kicsi (11) csak úgy közönyösen, hátra sem fordulva, "de hát eszel húst, nem?". Megkaptam ott is a beosztásomat, csak tudnám, mikor lett ez a tv-én felnövekvő generáció ennyire okos, mert válaszolni azt persze nem nagyon tudtam valami meggyőzően.
Szóval második alkalommal épp a "gyerekeim" karácsonyi musical-e után kellett átrohannom vigyázni Jens-re és Gabriell-re.
A vacsi menü rizs, saláta, egyikőjüknek tükörtojás baconnal, másikuknak főtt tojás (mindenki figyelmébe! a kicsik fogékonyak a vírusos hasmenésre, ne puszilgassátok őket túl sűrűn, ellenkező esetben szabad a budin trónolni velük együtt). Ez ugye nem olyan nagy feladat. Gondolnátok elsőre! De idegen konyhában, ahol egy, nem tudod mi hol van, kettő, egyetlen kis lábast találsz, az is foglalt már a rizzsel. Mit tehetnék, gondoltam, nem gond, majd egy serpenyőben megsütöm a tojást a baconnel, a mikróban pedig megfőzöm a tojást. Amúgy a mikrohullámút sem tudtam első alkalommal kezelni, a nagyobbik gyerek mutatta meg, hogyan is kell, majd megköszönte, hogy megmutathatta, mire én mondtam, hogy ugyan már, hát nekem kéne megköszönni, mire a válsz az volt, de hát nekik készítem az ételt, az arcom majdnem leszakad a csodálkozásról. Bizony kedves au-pair társaim, ilyen gyerekek is vannak, bár ha nem látom és sem hiszem el! De folyton elkalandozom, szóval vissza a lényegre.
Tojás mikróba, serpenyő a tűzre, wok olajjal, mert normálisat sehol sem találtam, franciáék nem élnek vele (francia anya, dán apa, és Angliából települtek Hollandiába). Pattogott, mint ha muszáj lett volna neki, de azért szépen sült benne minden. Közben letelt a 10 perc, amire beraktam a tojást a mikróba, persze a legmagasabb fokozatra, biztos, ami biztos alapon. Hát gondoltam nem árthat, ha még egyszer elindítom. Persze, annyi eszem volt, hogy egy kis műanyag edénybe és vízbe tettem őket, nem csak úgy natur forgattam őket a hullámok között. Egyszer csak egy hatalmas durranásra lettem figyelmes, gondoltam a gyerekek nem bírják a szagokat, vagy nem hallják tőlem a tv-t és becsapták az ajtót. Kicsi rosszul esett, mert ennél azért udvariasabbnak ismertem őket, de a sajátjaim mellett már nem akadok fenn ilyen apróságokon. De kiderült hogy tévedtem, mikor megfordultam, az ajtó tárva nyitva volt, gondoltam szellem járás van, Hollandiában amúgy is olyanok a házak, mintha valami animében járnál, sokszor a hátamon feláll a szőr, ki mászkál az emeleten, mikor egyedül vagyok, de most nem ez a lényeg. A mikro kinyitásakor jöttem rá, valójában mi is volt az a zaj. Itt szögezném le, hogy az ötlet az enyém, itt és most teszem hivatalossá. Én Tapodi Annamária 2008 december 17.-én szerda este 9 óra tájékában feltaláltam a robbantott tojást. Ilyet még nem éltél!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Az egész mindenség narancssárga lében úszkált, csöpögött és folyt. Próbáltam a röhögést visszafojtani, és sietni megetetni a gyerekeket. Gondoltam a másik ép kettő elég lesz, az amúgy is beteg gyereknek, nem terheli meg a hasát legfeljebb. Gyorsan pucolni kezdtem a másik kettőt. Hát érdeke! Nem tudtam, hogy a sima főtt tojást egyáltalán el lehet rontani, hát én megtettem. Ugyanis pucolom a másodikat, az meg a kezemben robbant fel. Bele az arcomba (a főtt tojás darabkák tudják csípni a szemet, a falra, a konyhaszekrényre és mindenhová, amit el sem tudok képzelni. Ilyet még életemben nem láttam. Aki tudja ennek fizikai- kémiai okát, felettébb írja meg nekem! Hát ekkor már persze kénytelen voltam hangosan röhögni, bár a kis tudós palánták nem osztoztak derültségemen, egyszerűen hülyének néztek, hogy tojásos fejjel mit találok olyan mókásnak a saját marhaságomon.
Miután kipucolkodtam a koszból, és a saját arcom is többé kevésbé tojás mentessé tettem, gondoltam elmosogatok, ekkor a konyha szekrény ajtaja maradt a kezemben. Bébiszittelés után gyorsan le is feküdtem, hogy minél hamarabb véget vessek ennek a csodálatos napnak.
Így alakult, hogy nem okoztam senkinek csalódást, és megmaradtam saját kedves looser önmagamnak!