Hol is kezdjem?!
Immáron ez a 3. blog, melynek írásába belekezdek, remélem ezzel tényleg redszeresen foglalkozni tudok majd.
Ma későn ébredtem, viszonylag. Már amennyire egy szombaton későn lehet ébredni, mikor általában az ég világon semmi dolgom. Ezután álmodoztam kicsit, terveket szövögettem, majd belekezdtem a takarításba, hiszen mára Nővéremet és Petit vártuk vengégségbe. Mikor mindennel elkészültünk- Anya természetesen isteni ebéddel- ismét visszatértem a kis álomvilágomba. Azt hiszem beleszerettem egy képbe. Egy olyanba, amiről tulajdonképpen semmit sem tudok, csak tetszik. A saját képzeletem játszik velem, megalkotott valamit, amit megszerettem, és azt akarom hogy a valóságban is minden ilyen legyen. Ez a baj az emberrel. Végtére ez nem is nagy baj, hiszen vannak helyzetek, mikor csak a képzeleted ment meg… De azt hiszem ez nem az. Annyira tetszik… Nem lenne esély az álom valóra válására, hiszen nem vagyunk egy kategória… csak az álmaimban.
Olyankor együtt táncolunk. Ő lép oda hozzám, rámmosolyog… Kemény munka következik, edzések, próbák, de megéri. Mindketten tudjuk, szeretjük egymást, összhang és harmónia sugárzik a tekintetünkből. Aztán egy fényes helyre lépünk, sok emberrel. Szinte sugárzunk. Ő is
barna szeme csak úgy csillog, szavak nélkül is megért. Beolvassák a nevünket és a 37es sorszámot. A parkettra lépünk, és átadjuk magunkat a táncnak, amely mindenkit lenyűgöz. A zsűrit, a nézőket, a családot. Nagyon büszkék ránk, a versenytársak szemében némi féltékenységgel vegyes elismerés csillog. Ragyogás, zene, kell, imádom, Ő. Nem érzünk mást… Végül elnyerjük a díjat. De mikor egymás szemébe nézünk, az az igazi… Díj nélkül is azt látnám, hogy büszke a partnerére, hisz gyönyörű és tehetséges. Szinte tökéletesen mutat ez a páros együtt, kiegészítve egymást…A nap további része kellemesen telt. Isteni ebéd, lelkiismeretfurdalás h megint sokat sikerült megenni belőle (mi lesz a versenysúllyal), de jól is esett. Aztán Peti és Nővérem kimentek az udvarra, az ő látogatásaiknak mindig nyoma van. Frissen vágott fű, gondozott növének, új bútor, bármi. Ma igyekeztem én is kivenni a részem a “játékukból”. Kesztyűt ragadtam, növényeket válogattam, virágot ültettem. Nagyon jó volt, Nővéremmel közben beszélgettünk. Rég éreztem ilyen jól magam vele, és közben pergett a kezünk alatt a munka. Őszintén élveztem amit csinálok.
A munka végeztével leheveredtem a fűbe, felnéztem az égre, a ház tetejére, a felhőkre… Boldog voltam
örültem h akkor és ott ezen a helyen vagyok, semmi bajom, panaszra nincs okom. Szerettem az életem. Az ember legnagyobb hibája hogy örökösen elégedetlen. Nem tetszik neki az, ami van, s csak akkor tudja igazán értékelni, mikor valami sokkal rosszabb adóik. Ezért kell magam újra és újra arra figyelmeztetni, szerencsés vagyok és hálás. Lehetne sokkal rosszabb is.Na nem leszek olyan, mint az unokatesóm, akinek mindig minden jó, mindig mindennek örül, pozitív, sosincs rosszkedve… Néha hányni tudnék ettől. Ilyen NINCS. Egy ember legyen őszinte, és legyen rosszkedve is! Ettől ember.
Azután fürdés, néhány telefon, most pedig itt ülök. Későre jár. Első bejegyzésnek talán még hosszú is
Jó éjszakát!