Amikor egy nevetés ölni tud...

2007. június 15-e… Újból a blog írók táborában, fél év után… Már jó ideje nézegettem, hol kezdjem újra soraimat, ez volt a legszimpatikusabb, sokkal jobban tetszik az előbbi helytől. Nem annyira látogatott, és jó kis írásokat olvastam. Itt nem vezet exem blogot, sem a női, sem a legjobb barátaim, sem a volt párjaim, sem a volt szeretőim. Nem olvasnak engem. Innentől kezdve egyiknek sincs meg ez a címem. Vagyis, csak én vagyok itt, akit senki nem ismer személyesen, és sok-sok ember, akiket én sem ismerek személyesen (elméletileg). Békességet érzek. Mennyivel más így írni, nem gondolkodni, hogy mit is fognak egy-egy írásodra reagálni, nem félni, hogy valaki megint felhív kora reggel, hogy egy-egy írást, amely neki nem volt szimpatikus, amelyben úgy vélte, megsértettem, a fejemhez vágjon.
Senki nem lát most közülük. Egyik sem. Kérhetik az új blog címem, nem fogják megkapni, senki. Könyöröghetnek, felőlem érezhetik úgy, hogy nem is szeretem őket, zsarolhatnak, akkor sem fogják megtudni, hol írok. Ez végre csak az én blogom lesz. Nem kell többet színészkedni sem, nem csak az erős, hódító, magabiztos nőt kell mindig alakítanom, hanem a másik oldalam is kitárhatom, amit csak nagyon ritkán szoktam megmutatni, és igen kevés embernek … De az is lehet, hogy ezek után már csak itt fogom…

Kezdjünk hát neki…

Amikor életedben először úgy érzed, meg fogsz halni…

Annak idején, amikor megkérdezték, hogy lennél-e öngyilkos, csak nevettem, mondván: én? Ugyan! Annál jobban szeretem önmagam.
Persze kisgyermekként, mint szerintem sokan mások is, olykor eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a kést a hasamba szúrnám. Oda tartottam a kés hegyét a hasamhoz, de amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is illant eme gondolat.

Idén, február végén, március elején történt az eset, amióta kicsit másként látom az én kis gondolatvilágomat, amit előtte olyan megdönthetetlennek éreztem magam körül.

Életem szerelme, közel harmincszor mondta egymás után, hogy nem szeretlek, és soha nem is szerettelek. Úgy éreztem, minden egyes mondat egy-egy késszúrás volt a szívemben. De utána jött még csak az igazi kegyelemdöfés. Miután elváltunk, A sors iróniája, hogy a Blaha Lujza téren ismerkedtünk meg 3 évvel ezelőtt, és akkor is február vége és március eleje volt… és ezek a mondatot ott is hangoztak el, szinte napra pontosan. Vagyis ahol kezdődött a mi kis románcunk, ott is zárult le, szinte napra pontosan. Szeretném ha most már végérvényesen lezárúlna. Mennyire szánalmas vagyok, félelmetes. Több mint 3 éve ez a se veled sem nélküled kapcsolat, röhej.
Tehát szó szót követett, életemben először végre sikerült reakcióidejét megelőzni, és pofon vágni. Szép látvány lehetett a Blaha Lujza téren, a 4-6os villamos megállójában, ez a veszekedés, enyhén szólva nézhettek csak minket idiótáknak. Utána a kommunikáció úgy folytatódott, hogy közben végig szorította a csuklóm, és egy kis megmozdulásomra is erősebb szorítással reagált, felkészülve az ütésre. Kérdeztem tőle, ha nem szeretsz, akkor most miért vagy velem? Azt mondta, mert jó veled lenni. Azt kérdezte, miért te csak azokkal találkozol, akik szerelmesek beléd? Mondtam neki viccelődve, aha. Kérdezi, akkor Laciba is szerelmes vagy, akivel az előbb találkoztál, még mielőtt megérkeztem? Azt hazudtam neki, igen, kezdek belészeretni. Erre már a megragadta a két karom, és felrázott, mint akit épp álmából ráznak fel, s azt mondta, na akkor hajrá. Nem akartam felszállni a villamosra, már nem tudom hány ment el mellettünk, mikor megelégelve a várakozást, elindult az aluljáró felé, mondván, hogy ő most már tényleg nagyon éhes, indulnia kell. Utána siettem, megálltunk lent az aluljáróban, veszekedés folytatása. Kért, hogy mennyek vissza a villamoshoz, mert a sok hajléktalan, meg rocker közt úgy nézek ki, mint valami angyal. Mindvégig, folyamatosan kérdeztem, hogy tényleg nem szeretsz, s mindvégig azt kellett hallanom, nem, soha nem is szerettelek. Elindult a busz felé, követtem, mire azt mondta, Ági te úgy követsz engem, mint egy kiskutya. Mondanom sem kell, hogy ilyen nevetségesnek, mint sosem éreztem magam. Megkérdeztem, miért beszélsz így, miért viselkedsz így velem? Azt mondta azért, mert te ilyennek szeretsz, ha nem lennék ilyen, nem szeretnél. Mondtam neki, ez nem igaz, a legelején épp azt szerettem meg benned, hogy te voltál az első férfi, aki ki tudta mondani, hogy mit érez, aki tudta használni a hiányzol, és a többi, szép, érzelem kifejező szavakat.
Majd arcon pusziltuk egymást, és nem nézve rá, elköszöntem tőle.

Amint a villamoshoz értem, az járt a fejemben, de jó lenne a villamos elé ugrani, még jó, hogy összefutottam egyik volt kollégámmal. Vele beszélgettem egy kicsit, majd felszálltam. Láttam a villamosból, hogy felszállt a buszra……

…… felhívtam, amint haza értem. Megmondtam neki, hogy ez nagyon rosszul esett, nem igazán hagytam enni. Na ott is a vitatkozás, hogy látott egy férfival utána. Mire egy nő arra kérte adja át a telefont, majd ő beszél velem. Üzengetés egymásnak a nővel. Csak az én üzeneteimet adta át, amiket a nő üzent nekem telefonon keresztül, azt nem adta át. Pff…
Majd jött a sorsdöntő fordulat, hallottam, ahogy a nő kinevet…



Annak idején, amikor még általános iskolás voltam, alsó tagozatos. Két esetben pofozott meg minket a tanárnő. Az egyik eset az volt, amikor hazudtunk, a másik pedig, amikor kinevettük egymást. A tanárnő azt mondta, nem szabad egymást kinevetni, mert a szavak is tudnak ölni, de egy felcsendülő nevetés, még jobban.
Kisgyerekként ezt nem igazán értettem, de amint hallottam azt a kacajt, egyből eszembe jutott tanárnőm tényállása. Elcsuklott a hangom, nem tudtam többet mondani. Ákos kérdezte, itt vagy Ági? Halló, halló! De ő is érezte biztos, hogy most aztán tényleg túl lőtt a célon. Kis idő múlva csak annyit tudtam mondani, szia. Elköszöntünk egymástól majd letetettem.


Nos igen, igaz a mondás, hogy az élettől mindent visszakapunk. Annak idején még én nevettem ki a barátnőmmel, mikor olvastuk egy-egy nyomulós levelét, most engem nevettek ki. Én megannyiszor mondtam neki az évek alatt, hogy nem szeretlek, utállak, gyűlöllek, hiába mondta, hogy ez neki fáj. Visszakaptam, csak hogy egyszerre, jó nagy diagnózisban az egészet… Megérdemeltem…

Rá egy hónapra felhívott, hogy, hogy vagyok. Szóhoz sem jutottam.. Azt kérdezte, most meglepődtél, igaz? Mondtam neki, hogy igen. Kérdezte, hogy van a pasid, megműtötték már? Mondat neki, jobban van, és már nincs pasim… Kérdezte, mit csinálsz? Mondtam neki, babázom, itt van húgom kisbabájával. Gúnyosan megkérdezte, te is szeretnél már egyet igaz? Azt feleltem, igen, nagyon… Nem tudom kit lepett meg a nyugodtságom jobban, Őt, vagy engem...? Majd lezárult a beszélgetés…

Azon gondolkodtam a telefonbeszélgetés időtartalma alatt, és utána, hogy lehet valakinek képe, ezek után felhívni? Majd elmosolyogtam magam, hogy hát így... Hissz épp ezért szeretem, mert ilyen...

Azért a kacajért már nem haragszom, már nem átkozom a számomra ismeretlen nőt, hanem inkább hálás vagyok neki… Végre láttam magam kívülről…


"Nem vagyunk állatok, nem vagyunk hímek és nőstények, hanem férfiak vagyunk és nők. És a mi szerelmünk nem kényszer és végzet, hanem boldog felismerése annak a boldogságnak, amit nyújtani tudunk egymásnak. És a nő nemcsak test, és a férfi nemcsak lélek, és a nő nem csábító és a férfi nem csábított, és nem tengely és kerék, és nem nap és hold, hanem ikercsillagok, egymás körül keringve csábító és csábított mindkettő. Nincs szép nem és csúnya nem, egyformán szépek egymás számára, ha szeretik egymást és önmagukat, és egyformán harcolnak egymásért, ha kell, és ha nem kell, nem harcolnak. Ha pedig nincsen így, hanem rosszul van és átok és boldogtalanság és megalázás és megalázottság és elnyomás és zsarnokság, és nyomorúság van, ennek nem a természet és a végzet az oka, hanem az egyik fél gyávasága és ostobasága, a másik fél önzése és hatalmával való visszaélése."

Karinthy Frigyes: Cappillaria
Gulliver hatodik útja


UI: ezt most nagyon jól esett kiírnom magamból végre…