2. rész



Elhagytuk Lostiche határát. Egy idő után elaludtam, mert éjjel nem sokat tudtam pihenni.

Eközben Kimnél:

- Anyu, hol van az a rózsaszín halálfejes fölsőm? – kiabált le az emeletről Morgannek.
- Azt hiszem, hogy kimostam… - kiabált vissza
- Ajj anyu, azt most mostad ki, még nem is volt rajtam.
- Máskor pakold el, ne hagyd szana-szét.
- Jól van… és a szegecses övem?
- Azt a nappaliba láttam valahol. megyek a boltba, kérsz valamit?
- Igen, az új bravot plííz.
- Rendben, délután elnézünk a mamihoz. Csak szólok.
- Ne már… Hannával megyünk valahova.
- Hova akartok menni?
- Nem tom’. Majd felhívom hova menjünk.
- Egy órát kibírsz a nagyinál. Utána mehettek.
- Okés, mindjárt felhívom drága barátnőmet.
- Na indulok, fél óra és itthon vagyok. Ne csinálj semmi rosszat lehetőleg. – fogta a kocsi kulcsot és elment.

Hát igen… Kim igazi lázadó tini, ezért jegyzi meg neki mindig az anyja, hogy viselkedjen jól.
Felöltözött, és ledobta magát a tv elé. A vivát, nézte, közbe nagy gömböket fújva rágójával. Volt valami rossz érzése, éjjel is felriadt egyszer. Fél óra után anyukája is megérkezett a tele pakolt kosárral, és egy levelet tartott a kezébe.

-Na, felhívtad Hannát? – rakta le a cuccait Morgan
- Nem, ki van kapcsolva. msn-en sincs fent. Anyu, olyan rossz érzésem van…. Úgy fáj a szívem…-ült le az asztalhoz Kim
- Biztos még alszik… - kezdett el kipakolni a kosárból – ezt a paradicsomot légy szíves tedd be a hűtőbe.
- De akkor mért van ilyen rossz érzésem? Éjjel is felriadtam hajnalba. Valami van ezzel a csajjal. Érzem. – csóválta a fejét
- Ugyan már. Ha akarod hívd át ebédelni, aztán mehettek csavarogni.
- Jól van… remélem nincs semmi gond vele.
- Jut eszembe, ez a levél neked szól, most találtam a postaládába. – nyújtotta oda akis borítékot.
- Ez Hanna írása… miért írna nekem levelet? Mondtam, hogy valami baj van. –esett kétségbe
- Először bontsd ki. Nem biztos, hogy rossz hír.


A lány kibontotta a borítékot, és olvasni kezdte. Az első pár sor után elsápadt, és könnyes lett a szeme. Nem olvasta végig az egészet, csak ledobta a földre a levelet, és rohant a házunk felé. Anyja nem értette mi a baja, csak csodálkozva nézte, hogy lánya hogy szalad el.

- Ez nem igaz, nem lehet, ez csak vicc. – mondta magának a rohanás közben
Lihegve ért a házunk elé, és eszeveszettül nyomni kezdte a csengőt, és ütötte az ajtót.
- Hanna, nem teheted ezt! Gyere ki kérlek, ez rossz vicc! – kiabált be sírva a lány, de sajnos nem felet ki senki. – Nyisd ki kérlek! Tudom, hogy nem hagytál itt. Nem volnál rá képes.- dörömbölt még mindig.

- Kis drágám. Valami baj van? – jött arra egy idős néni

- Kérem Margaret néni! Nem látta Hannáékat? – törölte le a könnyeket arcáról

- De, hajnalban láttam egy nagy kocsit, amibe a bútorokat pakolták.

- Ez nem lehet, nem lehet, nem lehet – kapott sokkot Kim, és a hátsó kertbe vette az irányt. Benézett a nagy ablakon. Sehol semmi… minden üres.

- Hogy tehetted ezt velem Hanna? – roskadt össze a földön zokogva, és a lépcsőt kezdte el ütni kezével. – Soha nem fogom neked megbocsátani. Soha! – kezdett el kiabálni a semmibe.


A búcsú levél:

Drága Kim!

Nem tudom, hogy kezdjek neki, e levél írásához. Ilyen kínt még nem éreztem soha az életbe. Nem hittem, hogy ilyen helyzetbe kerülök. 8 év barátság, rengeteg emlék.
Emlékszel, hogy lettünk barátnők? Első osztályosok voltunk. Ricky, egyszer kicsúfolt, és nagyon sírtál. Én védtelek meg. Onnantól fogadtuk meg, hogy barátnők leszünk örökre. Annyira gondtalan volt minden akkor még. Amikor délutánonként együtt írtuk a leckét, játszottunk, később a filmsztárokról álmodoztunk. Régi szép idők. És most hol tartunk? Tudnod kell, hogy te vagy a legfontosabb számomra a világon, és sosem foglak elfelejteni. A szívemben mindig ott leszel, és sosem foglak onnan kitörölni. Nem tudom, találkozunk-e még valaha az életben… Magyarországra kell költöznünk, mert apu ott kapott állást. Itt kell hagyjalak téged… olyan kegyetlen az élet. Elszakítanak egymástól minket. Amikor ezt a levelet olvasod, én már nagyon távol leszek. Tudom, hogy engem fogsz vádolni, hisz ismerlek. Azért, hogy mért nem mondtam el neked ezt előbb. Nem akartam, hogy szenvedj, elég volt, ha én élem át ezt a szörnyű kínt. Borzalmas ez a helyzet, még most sem tudom felfogni. Remélem, soha nem fogsz elfelejteni, és én is a szívedbe fogok élni. Irtózatosan hiányzol, el sem tudom képzelni, mi lesz velem nélküled.
Légy erős kérlek, és próbáld meg magad túltenni az egészen. Bár ez nagyon nehéz lesz… tudom… nekem is az… Nagyon-nagyon szeretlek, és sosem felejtelek el!

Szeretettel ölel: Hanna

U.I.: bocsánat a sok könnycseppért a papíron.

Nálam:

Felriadtam… éreztem a szörnyű kínt. Kim most tudhatta meg, hogy elköltöztünk. El kezdtem én is zokogni, a szívem összeszorult.

Távolt voltunk egymástól, de ugyan abban a pillanatban, egyszerre mondtuk ki ugyan azt a mondatot: Sosem foglak elfelejteni!


[ tovább.. ]

Bevezető.

2004. június 18. úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Évzáróról tartottunk hazafelé. Fájó szívvel néztem Kimre, mert tudtam, hogy ez volt az utolsó nap amit együtt töltöttünk. Az ő arcán semmi kínt nem láttam, ugyan is nem mondtam még el neki, hogy ez volt az utolsó napunk. Gyönyörű, napbarnított bőrén meg csillant a nap fénye, és hosszú göndör haját hátra dobta.
- Végre nyári szünet. Végig bulizzuk az egészet…. Csak ketten- nevetett
- Igen… ketten. Erőltettem egy mosolyt az arcomra
- Mi a baj? Gond terheltnek tűnsz. – karolta át a vállam.
- Nincs semmi… tényleg.
Ez után szótlanul haladtunk egymás mellett. A nap már lemenő félben volt, narancssárgába öltözött az ég. Elköszönés képpen 3 puszit adtunk egymásnak, mint mindig.
- Holnap találkozunk! – intett vissza Kim, és bement a bejárati ajtón
Nem válaszoltam rá semmit, csak intettem egyet, és lehajtottam a fejem. – hiányozni fogsz.
A játszótér felé vettem az irányt. Le hajtott fejjel bandukoltam a fél homályban, nem is nézve magam elé. 2004 nyara. Fülled meleg volt a kis faluban. Igen. ez Loistche. egy német kis falu. Negyed óra után a játszótéren voltam. Nem volt kedvem haza menni. Bele ültem a hintába, és lassan lökni kezdtem magam. Halk nyikorgással jelezte a hinta, hogy már régen olajozták. Csak néztem ki a fejemből, és vissza emlékeztem a régi szép időkre.
8 éve Kim a legjobb barátnőm. És most itt hagyom. Ennyi… vége mindennek. Itt hagyom a barátaim, az ismerőseim, a rokonaim. Minden emlék felsajogva fájt, és sebet ejtett a szívembe. Éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon, majd az államnál elválik.
Leszálltam a hintáról, és az öreg tölgyfa felé vettem az irányt. Nem bírtam tovább… előtört belőlem a sírás. Megpillantottam a fába vésett írást.” Hanna és Kim. Barátok örökké” Összeszorult a szívem, azt hittem megszakad. Leroskadtam a fa tövébe, és csak sírtam. Felhúztam a térdem, átkaroltam, majd ráhajtottam a fejem. Csak sírtam és sírtam. Minden emlék lejátszódott bennem. Az összes idő amit együtt töltöttünk. Nagyon fájt, hogy itt kellett hagynom Kimet. Furán hangzik, de több volt köztünk mint szimpla barátság. Mi testvérek voltunk. Sokszor fejeztük be egymás mondatát, sokszor álmodtuk ugyan azt, és sokszor gondoltunk egyre. Egy láthatatlan kapocs kötött minket össze. Mint az ikertestvéreknél. Nem tudom mióta sírhattam, de amire felemeltem a fejem már besötétedett. Elővettem a telefonom a zsebemből. 21:23. 4 nem fogadott hívás. Mind anyutól. Le volt némítva a telefonom, hisz évzárón voltam. Küldtem neki egy sms-t, hogy 20 perc és otthon vagyok. Felálltam a földről, és utoljára körbenéztem. Minden dolgon alaposan átfutottam a szememmel. Végig simítottam a kezem a fába vájt íráson, és szép lassan elindultam haza. Haza, amit holnap már nem mondhatok hazának, mert elköltözünk Magyarországra. Beszélek magyarul, ugyan is anyu, és a nagyszüleim magyarok. Letöröltem egy zsebkendővel a könnyeket az arcomról, és kisírt szemekkel ballagtam az úton. az egész életem, mind a 14 évem, ehhez a helyhez kötött. Lassacskán elértem a házunkhoz. Rápillantottam a telefonomra, aminek a kijelzőjén én és Kim tündököltünk ölelkezve. 21:56. anyu biztos le fog szidni, de nem érdekelt. Sóhajtottam egyet és beléptem az ajtón.
- Te meg hol jártál eddig kisasszony? – támadott le anyu amint a nappaliba értem
- Hagyj anyu… nincs erőm veszekedni. – vetettem oda neki, és az emeletre vettem az irányt. Becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyra vetettem magam. nem kapcsoltam villanyt, csak a sötétben feküdtem. Az ablakhoz léptem, és néztem a kihalt utcát. Egy árva lélek sem volt kint, csak egy-egy macska szaladt át néha az úton. Nagy sóhajtások közepette vetkőztem le, és álltam be a zuhany alá. Felvettem kék színű rövid nadrágos pizsamámat, és lefeküdtem aludni. Azt álmomban, az egész életem lepörgött előttem, vagyis csak a fontosabb állomások. Nagyon életszerű volt az egész, magam előtt láttam mindent. Felhőtlenül boldog voltam, nem éreztem semmi kínt. Hát igen… a régi szép idők. Majd a gyönyörű álomból egyszer csak rémálom lett. Elérkeztünk 2004. június 18.- hoz. Megint éreztem azt az iszonyú fájdalmat, és valami a szívembe nyilallt. Erre felriadtam. Lihegve néztem körül a szobámba, éreztem, hogy le vagyok izzadva. Ezek után nem bírtam vissza aludni. Az asztalomhoz léptem, és írni kezdtem. Írtam Kimnek egy búcsú levelet, leírtam, hogy mennyire fontos nekem, és nagyon fog hiányozni. A levelet 2 db. A4-es lapra sikerült leírni. Rengeteget írtam a barátságunkról. Leírtam mindent, amit éreztem. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő órára. 03:34. mi fél 6- kor indulunk el, ezért még vissza feküdtem. Az álmomban egy dallam szólt végig… egy gyönyörű dallam. És a számra énekelt egy fiú. Nem értettem tisztán a szöveget, de a dallama berögzült a fülembe. A fiú azt kérte, hogy mentse meg valaki. 5- kor keltett anyu, és a srác eltűnt. Szertefoszlott. Nem szóltam semmit anyunak, csak kikeltem az ágyból, és elindultam mosakodni. A hajam lófarokba kötöttem, felöltöztem, és a bőröndjeimmel együtt leindultam az emeletről. Nagyon fájt ez az egész, ki voltam bukva. Némán beszálltam a kocsiba, és néztem ki a semmibe. A nap még nem kelt fel… teljesen sötét volt. Apa beindította a kocsit, és elindultunk.
- Állj meg apu! – szóltam rá Kimék háza elé érve
- Miért? Mi a baj? – kérdezett vissza
- Állj meg kérlek.
Kiszálltam a kocsiból, és a levelet bedobtam Kimék postaládájába. – Viszlát Kim! Remélem még látjuk egymást. – mondtam elcsukló hangom.
Vissza szálltam a kocsiba, és elindultunk. Végig azt a dallamot dúdoltam a kocsiban, amit álmomban hallottam a fiútól. – gyere, és ments meg – mondtam halkan.
- Mondtál valamit drágám? – szólt hátra anyu
Én csak megráztam a fejem, hogy nem. Majd kibambultam az ablakon. Megláttam a táblát, Lostiche határánál. „Auf Wiedershen” – írta a tábla.

- Isten veled Loistche – folyt le egy könnycsepp az arcomon.